csöndablak

Kis koszos erkély, sarokban asztal, a hamutartóból kibuggyan a sok csikk, minden szeles reggel szedegethetjük, de ez így van jól. Odabent dübörög a basszus, érzem a bor szagát, elég legyen már, valaki jöjjön ki, vegye észre, hogy nem vagyok ott. Valójában tényleg nem akarok ott lenni, szerencsére a szertelen ima süket fülekre talál, hallom a nevetést, a poharak találkozásának hangját, a zenét. ~It's uneasy to pretend, that you never been my friend~ Jó kis zene, emlékek egész sorát hozza magával, bárcsak kiiktathatnám valahogy a memóriámat. Jobb kezemben cigi, balban sárgabögregörbebögre, finom ez a bor. Egy slukk, kettő, szeretek este cigizni, nézni a füstkígyót, amint tovaszáll a szomszédos óvóda felé. Milyen morbid, reggel is nézzük a kicsiket játszani, egyik slukk a másik után, ők nem is vesznek észre minket, még jó, elvannak a saját kis világukban, ahova tartoznak. Vissza kellene mennem, bent meleg van, hangos a zene, újabb üveg bor nyílik, mindenki nevetgél és tömi magába a tartósítószer-színezék édes kettősét, míg valamelyik srác egészen különleges adottságait ecsetelgetik teli szájjal. Így elgondolva, annyira nem is vicces, mégis annak érzem, abszurd helyzet, vége a számnak, újabb kezdődik. ~All alone I fall to pieces~ Érdekes, a zene magával ragad mindenkit, amint az énekes szenved, úgy ül el a pajzán beszélgetés utolsó visongása is, marad helyette valami más, valami nyugodtabb. Egy slukk, kettő, akár egy gyárkémyény, úgy eregeti az erkély a füstöt, egészen érdekes érzés, szemben felgyullad egy villany, egy srác áll a konyhapult mellett, nem látom, mit csinál, de nem néz fel, csak amikor már kifelé megy. Megáll egy percre, talán észrevette, hogy unalmamban akaratlanul akarattal utána leskelődök. Holnap korán kelek, de nem érdekel, meddig vihorásznak itt, meglököm a hamutartót, dezertálnak a legfelül lévő csikkek, de nem szabadulnak ilyen gyorsan, sőt, egy utolsó slukk és még egy csatlakozik hozzájuk. Vissza a fénybe.