Még alig múlt délután kettő, de a nap már a házak mögé bukott. Hazafelé, a lakótelepi kukák mellett még pár lépésen keresztül sütötte arcom gyengén, alig pislákolva. Pár óra és a nyújtózó szürkület után ismét ráül a városra a félnapos éjszaka. Ahogy rohanunk a télbe úgy érzem, a sötétség egyre erősebben, egyre korábban támad. Mintha minden világos perc egyre ólmosabb, fásultabb lenne, egyre nehezebben, erőtlenebbül venné fel a küzdelmet a megmásíthatatlan elmúlással szemben.
Igen. Bár tudom, hogy a természet e téli elmúlása csak temporális, hisz a végtelen körforgásban a tavasz visszatér, valahogy mégis azt hiszem, hogy az emberekkel kérlelhetetlenül le fog számolni a közelgő hideg és fagy. Talán azért meg nem öli őket, de soha be nem gyógyuló, örökké gennyező sebeket ejt majd. Minden görcs hosszabb és fájdalmasabb lesz, minden slukk keltette rák nagyobbat harap a tüdőből, minden korty több és több sejtet pusztít el.
