A hajnal hátába törik egy székláb, ahogy az utolsó csata zajai is belevesznek az elhomályosulóba. Ez a megfoghatatlan tényező csukta be a könyet és lépett tovább, hogy végre álomra hajthassuk a fejünket. Nevezzük megnevezhetetlennek, vagy tudjukkinek vagy el nem mondhatónak, de akárhogy is hívjuk valószínűleg mindenki tudja hogy kiről is beszélünk.

"De mindegy, pont jön az Idő,hogy megmondja nekem, ugyan mitől dugulnak el szép ívű folyók, és lesz mocsár az egész tájból..." A dallamot elnyeli a lefolyó, ahogy tinédzserek lassan eszükhöz térve másznak a márvány mellől felfelé egy olyan pontot keresve, ahol ha tudattalanul is de lecövekelhetik a józanság utolsó maradványait. Nem is tudjátok, hogy miből, nem tudtuk mi sem régen hogy miből lesznek szép emlékek, helyi legendák. Honnan is tudhattuk volna, hogy ahol ilyen a kultúra ott egy alantas dologból is lehet óda...

Tovább lépnék és egy egész nemzedéket látok, kik kijárták már az iskolát. Kik tudták ,hogy hogy kell élni, hogy miből veszít az aki így tesz egyszer és kiengedi a kezéből a gyeplőt egy éjszakára. Azt hiszem, hogy lassan oda minden hasonlóság és helyette marad majd a különbség keresése a tegnaphoz képest, hiszen nem erről szól hogy elválnak útjaink és más irányba haladunk majd elfelé? 

Az nagybetűs kedvenc szavunk, kik sokat használjuk hogy nyomatékosítsunk, esetleg szélsőségesítsünk soha véget nem érő megalomániánkban, ez életünk nagy igazsága hogy hiába mondjuk ki elméleteinket belőle fakadóan, a lényeget homályba fordítja az,hogy az igazán fontos dolgokat nem tudjuk szavakká formálni. Ezért ebben a rendszerben, a vétkes nagyszájúak között nem cinkos hanem bölcs aki néma aki csupán hallgatva legfeljebb arcizmaival konstatálja, hogy lehet élvezni a műsort nem feltétlen kell ahhoz a szereplésben való részvétel.

Még a forgolódás közben, a négyből egy kéz kinyúl és megigazítja a paplant. A fülben elcsendesül lassan a születésnapos utolsó bortól és már italoktól felpezsdült koccintásra szánt beszédje is és az elme hátterében ragadt átmeneti adattároló is lassan elveszíti az elferdített Piramis számból származó sorok maradványait.

A karácsonyi Napfény aztán beles az ablakon, mint frissen kelt moszkító a szunyugháló alatt ,hogy aljasul petéit az alvók szempillái alatt átszambázva a szemgolyó határán áshassa el. Ha az ünnepnapok zöme így telhetne egész más lenne a világ, s itt visszaértünk a szerző problémás pontjához, hisz ki gondolná hogy amit ő mond, azt méltán felezd el hárommal és amit kiszínez azt jószándékkal teszi?! A világ szó, túl nagy becsben van tartva, ha a végtelent kutatjuk vele. Mit szólnál egy cseppnyi univerzumhoz, mit mellkasba zártak ott fent, hogy az evolúció felhúzhassa a cipzárt és dobogni kezdhessen? Ebben az apró soha nem nyugvó kis izomdarabban ,a szerző úgy hiszi (és én is) ,hogy mindegy hogy milyen a színe és hogy tollas e háta, ha ami megformálta az mellkasból jön.

Ajánlok mindenkinek boldog karácsonyt, meg trollokat, törpöket, menyéteket,robot mikulásokat, szörnyeket az ágy alól és még sok ezer apró szépséget, amit mosolyogva tűrni lehet akkor is, ha az embernek már nagyon elege van belőle. Ha kitartó leszek én (és a szerző is így gondolja) a szilveszteri fogadalom majd e iromány után fog még megjelenni pár sorban, csak hogy el ne felejtsem amit a holnapnak ígérünk!

"Ó, ha volna két végbelem, nem fájna semmi sem, óóó Istenem, miért nincs két végbelem?!" Ajánlom a nótát a jelen volt srácoknak/lányoknak és a születési hely, mint intézményesült közivászati központ staffjának jóegészségére! (és persze végül de nem utolsó sorban a születésnaposnak, aki nélkül e sorok nem valósulhattak volna meg, SewaDork cimborámnak! Isten éltessen!)