Tudom, hogy beszéltünk emlékszem rá. Beleégett és ott maradt a retinán. Aztán pislogtam párat és tovantűntél és hirtelen ébren lettem, azt hiszem a postás csengetett vagy a telefon ébresztett éppen.
Sűrű karikákban hull a hó és narancsszín alapra sötét mintákat fest a közvilág. Visszatérek egy pillanatra, aztán felébredek újból hogy soha se láss. Rémálmot takar a kép, az emléket közben elfújta a szél. Csak hó maradt és hideg és tél.
Virágba borult azóta, káosz járt a pagonyban és sorba rendezte a tűleveleket. Bár a hűs lombok alatt szereti a hideget, de ébren tart és ha elcsúsznék magamtól alva is beszélget velem.
A széttaposott úton,fagyott havas hátán csillog valami rideg fény. De ja vou -azt mondja- és megcsúszik egy talpon, hogy a vessző az idővonalon jól a földbe szúrva maradjon. Az örökre címezte meg és elengedtem az egyiket, magunkat gyógyítjuk s bár a kiesés csak annyi, hogy nem nézünk oda de a seb, a heg a tetovált ion már a sejtbe van írva.
