...aztán két vállra fordította az eget és az összes álombéli arcot egy az egyben egótlanította. Ez után a megformálható masszát, kivehetetlen érzésekké tette és bezárta egy fehér alapon, fekete mintás dobozba. Az ég testvérei keresésére indult és kábult fejében tartott halmazaiban kutatta azt aki megváltotta magát a nosztalgiától.
A szél ostromától meghajlott ágak elhullott sárgabarackokkal kövezték ki az ösvényt. Csodálatos ízekkel kirakott gyönyörű út nappal, míg éjszaka gyöngyházfényű apróságoktól derengő tapintható országút élőnek és az itt maradtaknak.
E szél felforgatja a fűcsomók pedáns káoszát és beszédre késztet minden hallgatag szálat. A levelek mint kiabáló ejtőernyősök ugranak alá a fákról és a földre érve sem hagyják nyugalomban a csend himnuszát. Erre úgy hiszem, régen énekelték utoljára.
Az ér testén keresztül fut egy út. Vadösvénynek hívják. Megrakott tűz maradéka, korhadt fa, brikett, szenes táplálék szól a múlt hét horgászai mellett. De milyen gyönyörű az ér! Egy csepp tengerszem, melyen keresztül fut a víz. Folyton tisztuló apró kincses-doboza a tájnak.
Pár percig tartó álom, de mindegy milyen apró is, ha csillag ugyanúgy csillog...
