Lélek szín kék fényben égő pitymalat, egy város sárga körvonalán zöldbe fordul. Látomás és sötét apró csillagok lyuggatják szerteszét, egy mozgó szita szívja magába a rázkódó látványt. Nem látni mást csak azt, ahogy zöldre festi lassan az egészet-látod mit festek?!-és sárga alapon mozdulatlanul telik el az, ahogy felkel és megérint. Ijesztő.
Nyitva a szeme, zöldes csík emelkedik fel az abroszról. A kiégett művészeten nyálfoltot hagy az álmok ura a kis asztal lapján. Az ember igazi valósága torz és szürke ebből a perspektívából. A kérdőjel az agy elülső lebenyének rövid reakciója után küldi a jelet és a gyomorba belesajdul a tartalom vagy annak hiánya.
Aztán a lassan növekvő, imbolygó világ feltápászkodik az asztal mellől és az alvó, szinte mozdulatlan tekintetek elől magára csukja a kis mellékhelyiséget. Belül a mosdókagyló hirtelen megtelik és a csap eltekerésével kiömlő forró víz kezdi el egyhangú munkáját, megküzdve a darabokkal a gravitációval vállvetve a lefolyó mélye felé.
Egy halk szusszanás hallatszik, aztán valaki a wc mélyén meghúzza a láda bojtját. Az alázúduló víz hangja ébreszti a csapot ujjal precízen tisztító illetőt és készteti a hirtelen józanság álcájába bújásra.
-Te mit csinálsz? Hánytál? Tisztítsd ki!Tisztítsd ki most! Nem, ez nem tiszta. Moss kezet, moss még-A hang gazdája jó szándékkal sem nevezhető valósnak. Lábai görbék, térdei minden lépésnél jóval a nem túl széles váll övtől 5-6 centiméterre lódulnak kifelé, megbolygatva ezzel az egész test nyugodt, normális, harmónikus mozgását. De ezen a gondolaton már elmosolyodik az imént még a rosszulléttől bokákoló, könyöklő mert olybá tűnik ez a véletlenül egybeesett találkozás egy harmónikus mozgással rendelkező, harmónika módjára imbolygó illetővel hozta össze. Micsoda sors!
A nyitott ajtón keresztül olyan zsibongónak tetszik a világ. Belül olyan vörös minden. Ki lehetett a festő? Csak egy szakbarbár vagy egy művész? A művész megoldotta volna, hogy a falon lévő mintázatok és a fekvő test közötti összeköttetés örök legyen. A zsibongó világ lebontja a gátakat, ráncigálja a nyugodtan tespedő test rojtjait addig amíg, el nem szakad minden, amíg az összes csont el nem törik és minden, amit köré teremtettek nem válik egy olyan masszává ami rácáfol a művészre és a mű ádáz idilljét könyörtelen tragikomikummá nem változtatja.
A csukott zöld csík alatti mosolyba fut egy villanás. A felismerésé ez után következik, aztán a lassú gondolatok kavalkádjából kiválik két alak és egymásba karolva táncra perdültek. A meglepettséget fogta karon a fájdalom és eszeveszett gyorsasággal pörgette meg körülötte a világot.
-Mosd meg a kezed!Mosd meg! Tiszta mocsok! Koszos!Undorító! -Ez visszaszól még a tudatból és olyan ismerősen cseng. Egy dongalábú harmónika, egy kopaszodó foghíjas nyomorék tette áldozattá a legszentebb delirium után, mikor a vékony kés elhagyta a tüdejét.
Satnya alak áll egy fehér, dísztelen ajtó előtt és egy letakart asztalon nyugtatja a kezét. Valaki konstatálja, hála az égnek, ide az izom kérubok nem követhetnek, de két gorilla alkat látszólag szinte fejjel benyomja az ajtót és felé indul. A satnya nyugodtan áll, arca, vonásai kivehetetlenek.
-Mi történt? Mi történt velem?
-Pofán röhögtél egy szociopatát.
