Nehéz újra megtalálni az utat. Nem is emlékszik már rá. Annyira régen volt, hogy maga a felejtés utáni állapot is megszürkült már. Út a gondolatok felé, a félben hagyott projektek árnyékában letűnt korok hajnalán portól szürkült ábrázatú ismeretlen lények szemébe.
Egy nagy omlás következett be és a hályog felpattant. A kéreg, ha úgy tetszik választóvonal volt a megkezdett mókuskerék és a kreatív zseni között és ez repedt meg. Az átszökő fény egy újjászületésnek felelt meg, mely bár rövidebb életet tudhatott maga mögött és el is bukott, egy olyan pontot generált ami kitűzetett sorsának fejfájára.
Ezer apró kis szikra szállt láthatatlan karokkal ragadva meg az eszközt és a mélyben rejtező, sötétségben megbúvó "Én"-t és kirántotta a fénybe. A fogaskerekeket berúgta ez a láthatatlan energia és a világosság kiforgatta magából a tudattalan feketeséget. A felismerés szörnyű volt, hiszen egyértelműsítette az evidenciát, a bukás elkerülhetetlenségét.
Az egó a véletlenből és a tudat alattijából vállvetve származó kis pöttyöt maga generálta és próbára tette az eszközt. A kíváncsiság a legjobb motiváció és az alvó, öntudatlan irányítási központon hirtelen úrrá lett a pánik.
A szürkületbe hozott fáklya felizzította a régi pilácsot és tüzet varázsolt a sok millió kemence sok millió láthatatlan kezébe, miket olyan izmok tartottak meg, melyek még a képzelt valóság, tehát az irreális realitás talaján sem léteztek soha.
A megmagyarázhatatlan megtörtént. A történés magával hozott valamit, mielőtt elbukott itt hagyott egy pontot. Ez a pont a lehetőség a kitörésre, arra hogy a halogatás jó út a semmi felé, de még nincs minden veszve és a kitörés az egyetlen megoldás. Nincs más út.
A fény beszökött az ablakon és magával ragadta a tárgyakat árnyékként húzva el testük vonalait. Az asztali lámpa lapokra leomló sárga fénye foszlányokká vált lassan, aztán elveszett a ragyogásban. A redőny épphogy belógó sötét és halványbarna lemezei csak korlátozni tudták, kizárni nem ezt az előre elrendelt, körben forgó, ismétlődő zseniális gyönyört ami számon űzi az éjszaka utolsó foltjait is. A szem ekkor hirtelen becsukódott és az asztal koppanását elnyelte a tudattalanság. A fény és az életre keltett árnyékok tovatűntek és csak a csillagok maradtak...
