Elhessegetett felhők rohannak el a horizonton délnek. Mindegy, hogy merre mennek, csak menjenek már. Túl sokan voltak most hirtelen ahhoz, hogy egy álom havában kellemetlen testet öltsenek. Fáradt lettem, nem pihentem pedig aludtam, ez van, leszek inkább ébren, amíg meg nem győzöm magam arról, hogy a rémek messze mentek, délre.
Fekete massza messziről, egy csík ahogy a test gurul és nyomában farkasok rohannak. Ebben a parkban, itt minden előjöhet és aki éhezik el tudja venni amit akar. Messze van ő attól, hogy valaki segítsen fél kezével szemet nyom ki, másikkal állkapcsot ölel át és szorít, hogy ne harapjanak belé s lábával löki magát a meredélyen egyre mélyebbre ,messzebbre mindentől hiszen már úgy sincs visszaút.
Sajátos dallama van, hangulata és az innen onnan összeráncigált, cibált esetleg néma szóval eltulajdonított dolgok most hegyben állnak, hogy szorgos kezek össze-vissza pakolják őket egy sajátos rendbe. Vörös színben fürdik a nappali, nagy asztallal középen, körülötte felemás székek. Ajtóból a sarokban felfelé ajtó látszik, jobbra kályha fölötte wc-ülőke. Elmenni mellette, úgy hogy közben lobog a tűz?- Semmi képpen sem, rá kell arra ülni! -Hallatszik valahonnan és e szavak gazdája beleveti magát a társaság forgatagába. Mindenféle holmik, szekrények, bútorok, lámpák mostanra már rendben és körülöttük takarító kezek, mind tagok, mint lakók a közösség lakói.
Minden rendben, a behozott holmi a konyhára került, a hátsó szobában már sokan ülnek körben és senki sem gyújt rá. Mindenki csak néz és beszél. Valaki beszól, valaki vissza és van aki csak néz és akire néz, azon kívül mindenki tudja, hogy mit gondol és miről szól a hallgatás. A tivornya sajátos szilveszteri összejövetelre hasonlít, pedig az utca, s benne a házak néptelenek.
Üres ház, üres szomszéd kertjében hirtelen villanás és a fekete csík végén a farkasok újra a testnek esnek. Elengedik, hagyják, terelik és fárasztják. Nagy kárt nem okoznak neki, hadd fáradjon el, hadd legyen könnyű. De a kerítés kiszakad és macskák rontanak a farkasokra és mint világító egerekkel játszanak.
-Túl kicsik még azok a macskák!-Mondja valaki a képtelen, léttelen lakójaként egy képzelt képről. Lehet ez egyáltalán "valaki?" A macskák viszont játszanak továbbra is a ház udvarán a szobából kirohanó egérsereg maradványán. Sehol se látnak már farkasokat, de azok ott voltak. Valahogy mindig ott lesznek, hiába a macska, mohó és pont jókor érkező, a változás visszaváltoztathatatlan pontjait nem lehet kiszínezni.
Ott ülnek az asztalnál, most már mindenki. A mindenki mosolyog, a terekből melegség árad. Súgás támad, támadás a másik "aszfalt" főn, negatív hullámát elnyeli a jó idő s a közösségi erő. Ami marad csak egy válasz, egy méltatlan semmi, ami inkább maradt volna ott ahol a nyelveket tetoválták szavasra, "az idő egy irányú, nem megy soha oldalra, se vissza".
