Az a hang, in medias res, nagyon úgy tűnik hogy ha volt akkor elveszett. A most érvényben lévő érzésektől nyílt lettem és kellően zárkózott ahhoz, hogy bevalljam magamnak ha azt akarom, megint húr legyen foglalkoznom kell vele. Érintés nélkül nincs rezgés, nélküle nincsen hanghatás és a hatás nélkül elfordul felőlem a biztatás. Mindig valahonnan innen, nem amonnan, pontosabban belőlem, még pontosabban mögülem, de mégis egy belső pontból szólt.
Egy karika-turista azt mondaná, ide be sem megyek. Múzeumokat már nem néz senki sem. De ha megjelenítené azt amit a szemébe adnék, ha jönne és látni akarná. Hát hazudnék neki, de mindenki hazudik, nem igaz? Megint hazudtam, ez a bekezdés tette ezt velem...
A karikatúrám, egy szívből induló mosolyt húzna keresztül a mellkasomból egy pontból depressziószöget határozna meg és a szög két szára a két lapockám alatt bukkanna fel újból, ha elhagyta a testem. Mindkét oldalt nyilak lennének és vigyorok. Több színben pompázó széfek, szürrealista eszményképek , orrok, hátak, tenyerek...De leginkább hátak épp forduló, ide oda mozgó arctalan testek, massza formák épp elforduló hátakkal.
Ha újból megérint, itt leszek újból. Megint játszani fogok a hangszeren. A szög két szára közé feszítek majd minden félét és őket pengetem majd meg. Magamon keresztül azt hiszem, mert úgy tűnik mindenki így csinálja. A hasonlóságot szembe, a hangokat tova, az embereket el-tűnőnek láttatja.
Igaz-e?
