Rémálmos mozaikkockákká omlik össze a hajnal. Átsuhant rajta egy egész nap, talán ezért záporoztak darabjai szerteszét nappalim rücskös, lyukas hajópadlóján. Megviselt árnyék most előttem, összetört kandallóba ültettem és a hamuban eresztett szárat, hajtott szomorú virágot. Nem hittem volna, hogy kikel. Nem hittem volna, hogy hallom még a hangom. De ez csak vergődés, egy céltalan lét másnapos kesergése, megemlékezéssel be nem váltott ígéretekkel és mivel még?
Apró lépéseket teszek és a szétfolyt homokot lefújja lábfejemről a forró szél. Kiszáradt torkom testem fáradt bőrfelületét idézi, mindegy hogy honnan hasítok le egy darabot, hiába iszom az összegyűrt bőr tölcsér olybá tűnik nem ér le a gyomromig. Lelki vezetőm itt van mellettem, együtt vánszorgunk. De ő gyorsabb mint én, pont egy szösszenettel tart előttem, pont annyival hogy ha egy pillanatra behunyom a szemem ő már előttem van egy centivel...és összegyűlnek kupacba vetődnek kihúzzák magukat és az egyenes mint időt és hosszúságot mérő közös intervallum, egyik végén én, a másikon ő. Elsuhan lassan, relatíve egy szemhunyásnyi idő kell csak és már szem elől is tévesztettem.
A kandallóban lobog a tűz és halak húsznak fel kicsapó hő hátán. Karosszékem nyitott világ és belőle kipillantva, mint aki ablakából bámulja a megvadult bikákat a képzeletem az utcára vet és már fejvesztve rohanok előlük. Ez a barbár szokás fog maga alá temetni és ahogy úrrá lesz rajtam a félelem, az öröm ami székem karfájához láncolt, most végtelen hosszúságú láthatatlan lánccá változik.
Apróbb lépéseimet szerintem ő is észrevette. Biztosan mosolyog magában, míg hátulról közelít. Szemét egy húzás-elismerem-de az a pár szemhunyásnyi idő amíg velem van, egy vonalban velem, közel előttem, közel utánam ,addig megéri a tettetett tétlenség. Azért mosolyog mert ő tudja már nem lassíthatok, ő sem lassíthat és ezért ér utol újra és újra. Tettetem magam előtt, hogy tétlenkedek vagy morzsákat szórok magam elé, hogy elhihessem a haladásom egy fajta követés. A morzsák fontosak, lelki vezetőm, tükörképem nem érne utol ha nem hagynám magam mögött az utamat velük kikövezve.
Borzasztóan éget a nap. A morzsák mind homokszemek, a dűnék ahol kaptattunk a semmi közepén most tajték és én sem én vagyok, de annyi biztos hogy a karosszékemben ülve nyitott világom kapuja most csak egy ablak és én nézek ki rajta.
