Harag ül az ágakon, deres kérgű karjaik egymásba fonódnak. Egyre nő a távolság, elválasztja az ujjakat és megnyitja a fokozatos sötétséget ez a lassan mozduló folyamat. A megjelölés érdekes, folyamatnak nevezni egy kezdő-de végponttal nem rendelkező időtlen mozdulatsort. Egy mozgó kép vagy több kép ami egymás után pörög le és zavarja meg az embert.
Nagyon hideg van, szakad az eső is - furcsa nyár ez - romlott nyár. Mit várna tőled a jövő, ha beléd ültette az érzést, a gondolatot, hogy a szabadulásnak metaforája légy? A padokat elhagyó diákét, a kiszabaduló szellem vad lüktetését a régi ikaruszok tömött vas testéből ablakokon kilógó kezeken és arcokon, látom és érzem, emlékszem rá, milyen volt talán még az átélésből is maradtak morzsák, - milyen volt a nyár és az ő misztikuma.
Most hideg van és szürkeség. Kilátástalanság rajzolja a képet amin egymásra hajlanak az ágak és mintha éppen tépné őket a szél...Úgy hajlanak, karolnak, ragadják meg egymást újra meg újra, hogy aztán szétszakadhassanak és találhassák meg egymást megint. Mi értelme az ilyen képeknek, mitévő legyen az aki ilyen festményben találja meg önmagát?
Széle bordó, testes, vöröses foltokon halad befelé s az ecset így mutatja az utat.Fekete, szürkés árnyalatú monogram a jobb alsó sarokban. ...és az ágak befelé vezetnek, a törzs a semmiben fogódzkodik végtelennek tűnő gyökereivel és mint kiontott belű óriások hasából előkúszó férgek, úgy ülnek most a harkályok deres falú, mély és sötét üregeik szélén. Nem is ott éltek ti-gondolják egymásról- és az ágakba újabbak karolnak s hangos csattanással egy festett villámkép hasítja ketté azt amit a folyamat véges időre bár, de összekapcsolt.
