-Na nézd csak meg már megint ki van itt!? -Szólt a volna és ha nem lett volna, most e mélységes csöndet nem szakította volna félbe semmi. Azt, hogy mi volt előtte, könnyű elképzelni. Vagy talán mégsem. Lehet, hogy a semmi ilyenkor akármi és minden akármi ami a semmi jelenlététől lett kapcsolatban a jelennel, ami speciel az előző mondat következményeképpen most maga a múlt, szóval jelen pillanatban ezen jelentéktelen okok folytán szeretném körülírni, hogy mi volt itt ő előtte.
Agyának végtelennek tetsző arcképcsarnoka egy bejárhatatlan, megfoghatatlan és e jellegétől fogva akár a nemlétező szóval is jellemezhető képtár. Lehetne levéltár vagy éppen bibliotéka (semmiképpen sem akarnék akadékoskodni vagy félrevezetni senkit-de mégis mindig mintha ezt tenném-épp ezért nem feltétlenül csak dáma-bibliotheka- ez az apró, néhány lélegzetvételnyi végtelen űr, ahol mint ahogy most is láthatóvá fog válni, akármi megtörténhet.
Egy időben nagyon sokat foglalkoztatta a Partot, hogy mi ez. Hogy mitől van, mi az elnevezés értelme és miért van annyira egyedül. Miért van az, hogy rengeteg mondat, mondás, történet kapcsolódik hozzá és társához, aki nem létezik. Mert ezt a partot nem mossa se tenger, se óceán, se semmilyen végtelen vagy véges víztömeg. Egy időben pont e problémától vezérelve filozofált azon a problémán is, ami bár nem közvetlenül érintette őt, de szöget ütött a fejébe. Ez pedig a következő volt, ha ő most egy part, amit nem nyaldosnak hullámok, akkor van valahol a világon egy víztömeg, ami azon jellegétől fogva, hogy ő a part nincs jelen, parttalannak minősül.
-Te hogy festenél le engem? -természetesen a válasz nem érkezik meg. S mivel a végtelen ott van a küszöbön, így fontos közbeékelni- a kérdés csak egyszer hangzik el és nem is visszhangzik. Mert ebben a csarnokban a léptek zaját sem hallani, így ha ott jár néha valaki, könnyen elfelejtheti saját ott létét is. Ha nem hallom a lépteimet, saját lélegzetem hangját, esetleg elfelejtek tudomást venni róla, hogy már nem hallom a gondolataimat, akkor könnyen e nemlétező végtelen eszköztár kellékévé válhatok.
E végtelenben van a part is, a végtelen tenger és az összes valaki lábnyoma, aki ott járt, egyszer régen. Lábnyomok a parton, leginkább egy töltésre hasonlíthat, egy védőgát ami elválasztja az egyik oldalt a másiktól. Látni róla a festményeket, néha egy-egy világosabb pillanat erejéig mintha egy unottan kószáló végtelen víztömeg is felbukkanna a látóhatár szélén, hogy aztán imbolyogva tovatűnhessen. Végtelen parton kószáló idegenként nem mernék visszanézni, megvannak e még a lábnyomaim. -Elég beteg gondolat!-Nem, semmiképpen sem az, ez teljesen normális szerintem.- Lényegében, egy végtelen víztömeget látok felbukkanni szemem sarkából, ami néhány pillanat alatt fogja talpam lenyomatait és miután hóna alá csapta mindet elszelel velük. Nem is kapom oda a fejem, nem fogok visszafordulni és valami azt súgja, hogy nem is tudnék, ha akarnék sem. Ez van, nincs csattanó.
