Ég a napmelegtől egy kopár pályaudvar sarka, rajta egy műanyagtalp, benne egy raszta. Előfordult már vele, hogy a szél idáig fújta, megtörtént hogy pont itt fordult a kocka. Eltelt majd tíz év és egy rakás szép emlék. Ott vannak és a nosztalgiának ez most csak kellék. A díszlet már egész más, s csak néha kerül elő néhány relikvia. Egy-egy bakancs, póló, néhány fonott karkötő bőrből, egy nemez labda, műszálas nyakkendő.
S most ez a nyár tudomást sem véve ezekről ugyanúgy bombázza elviselhetetlenül ezt a sokat látott helyet, ezt a kiinduló és végpont gyanánt szolgáló tézis-várótermet.
Egy pólóból indult, aztán egy megosztást követően megérintett a hiánya. Leírom, bár már kevéssé érzem azt amit akkor, hogy ez időszak jellegétől fogva most pont hozzám szól és a részévé kellene válnom úgy, hogy a részemmé teszem, még ha külsőleg is. Itt már rólam van szó, bár beszélhetnék másról is, próbálhatnám levezetni az elképzelésem egy rétegből, egy generáció szemszögéből is. Lehetne így is, úgy is.
Ki mit érzett, amikor jött a társaságba valaki aki elindította a hullámzást. Vagy éppen zavart keltett az állóvízben, akárhogy is, de lényegében kell egy kiindulópont. Mindenki korrekt kék pólóban ücsörög és valami használt, kopott farmerban. E pólóban elveszik a kar, e nadrágban elveszik az én. Olyan bő minden még, ezt sugallja a kor, most éppen az járja, ha nem látszik, hogy mi hol domborodik és nem feszül sehol semmi.
Aztán a hirtelen váltás, a bő kockás nadrág, acélbetét és valami bandás póló. Fekete, nem pamut, gyengébb eresztés de legalább méretben egyezik. Kicsit éles váltás, de ezt is behozta valaki. A társaságban vagy te vagy valaki más, de mindig jön az, aki valaki révén (lehet, saját magáén) de újít. Sznob módon keresi az újat és felvállalja, hogy érzi, hogy azt ami közeleg és gyorsabban rátapint a lényegre. Róla tudjuk, hogy már akkor váltani fog amikor épp kezd szélesebb körben elterjedni az előző stílus. Van aki megragad, ő kiesik a mintából mert ő már más. Ő olyan valaki, aki nem sznob és nem vált a következőre gyorsan, nem is olyan aki megvárja amíg elterjed és beolvad a nagy egészbe mondván, "haladni kell a korral" hanem ő az aki megtalálta azt ami tetszik és már nem vált tovább, csak csiszolja azt ami van.
A következő szinten már mindenki felnőtt és a pályaudvaron megbámulják a párt, akik tornacipőben, bandás pólóban, kék tarajjal vagy épp zölddel de ott állnak a tűző napon, ahogy ők. Valahogy mindig így volt, csak magabiztosságot adott a kimondatlan gondolat , hogy van még rá idő, azt is ki lehet próbálni, mindenre van idő, lehet még a kutyából szalonna. De ez a lehetőség lassan köddé válik, hiába erőltetjük meg magunkat s egy-egy beöltözős buli erejéig újra felöltjük ugyanazokat a gúnyákat, amik a látásmódunkat, az életünket, ahogy éltünk és voltunk és szenvedtünk tinédzserként ennek folyományaként volt indikátorainkat, miből levontuk magunk vagy mások lázadásának szintjét, színvonalát és el is hihetjük hogy ez tegnap volt, szinte csak tegnap volt . . . De az idő kerekét visszaforgatni nem lehet.
A Nagy Gatsby -t ajánlani tudom mindenkinek, csak e klisé miatt is, érdemes megnézni mert gyönyörű ha megtudsz közben feledkezni magadról és eltudod hinni, hogy köztük vagy. Más téma, de mégis hasonló a két mámor egymáshoz. Az alkohol mámora, a fiatalság mámora, vagy a kettő egyszerre.
Aztán elindultunk, észre se vettük egymást, de ez a felismerés értelmetlen, irreleváns, lényegtelen és még sorolhatnám, mi is lehetett volna ezért úgy mint két ív, ami majdnem érinti a másikat, úgy folyt tovább a két pálya, rohant tovább az élet és ajándékozott meg a érzéssel, az emlékezés furcsa kétélű örömével.
