Megfogandó hangulat, elért engem s megütött. S most, hogy itt vagyok és körbe bámulok, a hasonlót keresem. Mert bár a régi elmúlt túlfordult és mire vissza-vissza talál én már tán nem is leszek, egy-egy elem meghasonlik bennem és újjá válik a szememben.
Micsoda ősz ez, micsoda kavalkád! Levelek hullanak alá és hosszú álomról suttognak a fák. Ők suttognak, szinte morgásnak tűnik ez a halk ricsaj, ám az igazi nóta a susogás, a levélváltó fordított űr-utazás hangja, ami a fákat le, az utcát pedig felöltözteti. Szelíd gesztenyék fordulnak ki a Lővérek utcáin szúrós ruháikból, mihez hasonlíthatnám máshoz?
Az épületek, az utcák mind más színbe kerültek. Az a fakónak tetsző, de gyönyörű meleg fénypászma, amivel reggel a Nap az embert nyáron felkelti, most egész más, olybá tűnik sötétebb, hűvösebb, erőtlenebb mint az előző, de sajátos és csodálatos. Nem mondtam még senkinek, de ebben a megvilágításban jobb a séta egy fokkal vagy talán többel is, csak hideg ne lenne!
Aztán egy romot vagy kettőt, egy konferencia központ elhagyott tornyait, egy fák sűrű lombjába vesző két kezes tákolmányt látok kőből ahogy haladok előre és bele is vesztem, alig emlékszem már. Erre vágytam azt hiszem, itt volt mindig és ő ölelte elmém, feledésnek mondaná más vagy időnek de kellett ez a gyógyulás. Felemésztette az idő, megemésztette velem és amit áldozatként mutattam, amiért felvállaltam, most hiányában nincsen többé és én nyugodtabb vagyok mint valaha.
Fogom az őszre az észrevételt, neki adom a jussomból származót, a dicséretet, az okot. Ezt az üresebben, halkabban csengő gyönyörű nosztalgiát.
