A reggeli kutya séta után mindenképpen szerettem volna pár szót szólni az elmúlt napokról. Az utolsó vizsgám is sikerült, már csak államvizsga van hátra. Ez nagyon a dolgok közepébe vágva sikerült, de lényegében az ünnepek eltelt és most itt vagyok a küszöbén annak, hogy átlépjek valamin ami így hogy karnyújtásra van nem is tűnik, olyan vízválasztó, nagy horderejű dolognak. Kicsit elszomorít, hogy ezek a dolgok, mint a vizsgapara, a tanártól való félelem meg az az iszonyatos stressz aminek az ember kiteszi magát szertefoszlik az örömtől és azt hiszem ki is oltja egyik a másikat. Túl vagyok rajta és nem érzek semmit.
Persze ezt ki tudom egészíteni, lehetett volna máshogyan is. Ennyi munkám egy tárgyra való felkészülésben még nem volt sosem. Hónapok hosszú sora telt úgy, hogy ezzel keltem, feküdtem és a tudat hogy utolsó lehetőség motivált. Amikor pedig lejött a vállamról a súly, elhangzanak a szavak amire vártam, megvan sikerült - aztán - utána még belerúg nehogy boldog legyen az a szerencsétlen, aki lehet (sőt biztos) , hogy nem jogásznak való és lehet hogy nem is képes úgy visszaadni, még ennyi idő után sem az anyagot ahogy kell, de akkor is megérdemelné hogy legalább az örömét hogy vége és túl van rajta ne próbálják elvenni. Nem, nem fogom azt mesélni senkinek hogy mekkora király voltam, nem fogom azt sem mesélni senkinek én egy kibaszott adójogásszá avanzsálódtam hogy sikerült ezt a szart megcsinálni, de annyi biztos hogy az emlékeim nem fognak megfakulni.
Lehet, hogy az még sosem jutott eszébe, persze az egyetem már a felnőtt emberek sportja, miért is kellene foglalkozni vele, hogy ilyen nyomás alatt az ember nem úgy gondolkozik mint egy előadáson ahol versenyezni szokás, hogy ki teszi fel előbb a kezét, hogy megadja a kérdésre a választ. Ott nem lebeg az ember feje felett, hogy az elmúlt évek, amit belefeccolt, a nem kevés pénz egy pillanat leforgása alatt szertefoszlik és annyi az egésznek.
Persze, tudom pozitívan is vizsgálni. Górcső alatt, rózsaszín lencsékkel rávilágított egy nagy hiányosságomra, amit le kell dolgozni, meg kell szüntetni az élet minden területén. Ha pánik van, adrenalin meg idegesség akkor nem minden helyzetben tud az ember meglépni. Nem lehet a szereplés elől meglógni, nem lehet mindig a háttérben maradni és ha valakinek konkrétan veled van problémája nem tudsz szemet hunyni e felől és azt mondani, hogy az nincs, nem létezik és ki van törölve. A para-szituációkat is kezelni kell, szembe kell velük menni és le kell őket győzni, mindegyiket. -Aktualitását tekintve, nem elég felkészülni száz százalékosan egy vizsgára, ha beparázol és úgy sem tudod visszaadni úgy ahogy megtanultad. Lefelelheted ezerszer otthon magadnak, másnak ha van egy olyan ember a katedra mögött aki el tudja érni hogy egy egysejtűvel legyél egy színvonalon semmit nem ér az egész. Az emberre kell felkészülni először. (közbeékelném, hogy ez nem az ember hibája, nem a tanáré hanem azé aki ezen nem tud túllépni)
Államvizsga következik, ha úgy döntök. Adok magamnak egy napot, hogy össze tudok e olyan ütemtervet állítani, ami reális esélyt ad arra hogy a felkészülésem jó legyen. Elméletileg, a bizottság tagjaival minimum semleges a viszony, így nem fogok tudni annyira bepánikolni mint a fent említett kicsit összetettebb szituációval kapcsolatban.
Ezt a bejegyzést később, szerintem februárban fogom posztolni és kap egy dátumot az aljára. Nem szeretnék lehetőséget adni arra, hogy valami rosszul süljön el. Van olyan sztorim, ami nagyon hasonló ahhoz ami velem megtörtént és szeretnék abból tanulva, most következetesen csöndben maradni és csak is arra koncentrálni, hogy fasza gyerek vagyok, újra tanulok és nem elölről és mindenre képessé tesz a tudat, hogy vannak számomra fontos emberek akik bíznak bennem és szeretnék ha végre letennék valamit az asztalra.
2014. 01.15
