ne nézz a pocsolyába
Egy pokol van a szemeim mögött. Káosz. Égő testek, húsba markolnak ha elmész melettük. Felkötve mind. Perzselt bőrük, félig nyúzva, még életük szenvedése tette ezt velük. Becstelenül élték. Lehet nem érdemeltek életet, de ezt nem. Tudom. Depresszív kép. Vörös, izzó égbolt. Rózsaszín, bíborvörös felhők észvesztő sebességgel kavarognak magasan. Köztük démonok szárnyalnak, hisz megtehetik. Otthon vannak. Lila villámok cikáznak. Csak felhőbe csapnak. Soha sem ide le. Az nem elegáns e tornácán az alvilágnak.
Az ördög sem jelenik soha. Saját képe talán sosem volt. De ha van, biztos fehér lepelben sétál. Mezítelen lábát hamu mocskolja. Mert földönjáró ő, mint az ember. Így teljes az összhang.
Én viszont bomlok...
lázad - röviden
Az ördög sem jelenik soha. Saját képe talán sosem volt. De ha van, biztos fehér lepelben sétál. Mezítelen lábát hamu mocskolja. Mert földönjáró ő, mint az ember. Így teljes az összhang.
Én viszont bomlok...
lázad - röviden
Derengő nyirkos örvény. Szédít. Mindig, mielőtt elalszok. De ez nem azaz álomba ringatás, ez olyan, mintha egy cellába zárva rengetnék a földet. Csapódsz mindennek amit látsz. Nem fáj, mert nem érzel, csak furcsa. Fázol, keresed a takaró melegét, vagy valaki ölelését. Aztán amikor már nem fázol és megáll a forgás, meleg lesz. Lerúgod a takarót, lazítanál az ölelésen is ha lenne. Magadtól rugdosod a falat, hogy érezd, fáj.
Ez a lázadás. Ez az, amitől hányok. Ez az amit csinálunk mindannyian. Emberi természet. Érthetetlen, undorító, csodálatra méltó.
Ez a lázadás. Ez az, amitől hányok. Ez az amit csinálunk mindannyian. Emberi természet. Érthetetlen, undorító, csodálatra méltó.
2008.02.06. 00:55