Hajnali kettő. Képtelen vagyok olvasni, nem köt le a könyv.Érdekelni érdekel csak, egyszerűen, fáradt vagyok ahhoz,hogy olvassak, de ahhoz nem ,hogy képes legyek elaludni. Úgy döntöttem,hogy azok után,hogy betegszabit kértem, nincs pofám vasárnapra bekéredzkedni. Ott úgy sem látnám magam szívesen tekintve,hogy most sem alszom. Letettem a könyvet. Telefonálok.
Beszéltem vele. Nekem felvette, azt mondta,hogy mást elküldött volna a halálba, de velem kivételt tesz. Elmondtam neki,hogy nagyon szeretem és ,hogy nem akarom elveszíteni. Megkérdezte,hogy mi bajom. Lehet ,hogy elkezdett kiismerni? Ki tudja, a lényeg,hogy nem szűrte le, hogy baj van én pedig képtelen voltam akármit is mondani. MIt mondhattam volna azok után,hogy "szeretlek és nem akarlak elveszíteni'? Bocs,de megcsaltalak, nem direkt volt és nem is esett jól. Lehet még meg is értené. Azt hiszem így lesz. Majd, délután úgyis átjön. MOndtam ,hogy nem fogok dolgozni, így okés és jön. Majd elmondom akkor. Leülök vele szemben nagyon komolyan ránézek és elmesélem.
Hajnali négy. Nem aludtam semmit. Nem nyugodtam meg, annyi a különbség,hogy eljutottam az ágyig és most onna bámulok a plafonra, nem a fürdőszobából. Az utcán nem ég a közvilágítás így a néha a háztömb előtt elhúzó járművek fénye szökik fel a mennyezetre. Egy darabig számoltam.
Meg fogok őrülni. Hajnali öt, és nem akar telni az idő. A telefonommal játszottam, most a töltőn van. Kikapcsoltam azért, de...Nem tudok magammal mit kezdeni. Zenét fogok hallgatni.
Új kedvencem van. Behind blue eyes a címe, és a the who nevű együttesé a szám. Mármint az mp3 ezt írta ki. Ismétlésre tettem és most is ez szól a fülemben. Kár, hogy nem tudok angolul. Fél hat.
Pár perc múlva fog megérkezni. Nem aludtam semmit. Ittam két kávét, de elég passzívan állok most a létezésemhez. Felkészültem. Mindjárt itt van és elkell mondanom mindent. Nem gondolkozom rajta,hogy mit fogok mondani, úgy sem az fog kijönni a számon amit előre elterveztem. Dél van és csöng.
11 óra és nem rég ment el. Meghalok. Szóval, kinyitottam az ajtót, ott ált mosolygott és a nyakamba ugrott. Itt már tudatosult bennem,hogy ez nem fog menni. De azért, ki tudta akkor még,hogy mi jön ebből ki. Hát, mint később kiderült, nagyon jó kedve volt és tényleg felvillanyozta a tegnap esti beszélgetés. Annyira ,hogy szinte ő vitt az ágyig és nem fordítva. Aztán a ruha letépés tipikusan elképzelhetetlen esete, mely még sohasem fordult elő velem ilyen formában. Még a blúzát se tudtam kigombolni mikor rajtam már semmi sem volt. Felettébb őszinte volt az egész, és azt hiszem meggyőztem magam,hogy ha többet nem fordul elő, akkor nem is jelent problémát. Nem mondtam el.
Nem érzem magam szarul. Fél éjfél és holnap melózni megyek. Nem is szólok, majdcsak észreveszik ha ott vagyok. Sőt, könnyebbnek érzem magam. Nem sokkal, de ez a könnyűség pont elég, hogy ne haljak bele a lelkiismeretfurdalásomba.
Van még valami. Nem sokkal azután,hogy kiengedtem Katát, bekapcsoltam a telóm. Kaptam egy sms-t. Pénteken hazamegyek, temetés lesz.
