csöndablak

2008.  02. 15. Péntek

Ahogy lenni szokott, hajnali hatkor megtörtént ami régóta nem. Felkeltem és magamtól. Telefonom csörgött,hogy halihó, délután temetés egybekötve egy kis finom családlátogatással. Vérzik a szívem, épp a vasútállomásra indultam, és ülök felé a buszon. Nagyon összefolyik minden, és abban sem vagyok biztos,hogy a helyzethez méltón öltöztem fel. Úgy emlékszem az emberek feketében járnak temetésre. Fekete ing. Egyszer voltam temetésen, nem tudom kit ástak el, de ami igazán megütött az a sok síró látványa. Nem érdekel az egész, nem akarok meghatódni és kész. Leszállok majd még írok a vonatról.

Szalad mellettem az egész világ. Kabinban egyedül, már végre egyedül és nincs senki aki ronthatná a levegőt. Katának írtam sms-t,hogy hazamentem, és majd olyan éjfél környékén érkezek. A főnökömet az előbb hívtam fel. Le lettem szúrva,hogy mit képzelek magamról és milyen hozzáállás ez. Azt hiszem nem tett ez a megmozdulásom felettébb jót, amúgy feltörekvőnek álcázott életstílusomnak.  MIndegy mostmár marad ez.

Emlékszem, eleinte elvárták,hogy hétvégente hazajöjjek. Megmutassam magam és lássák,hogy dejó ,hogy élek. AZtán találtam ezt a melót és sajnos nem tudtam hazajönni minden áldott pénteken, mert egyrészt kötelezően be kellett járnom még szombat délután is, másrészt, pénteken mikor indultam volna haza. Előre félek, milyen érzés lesz otthon. Tényleg, rettegek ,hogy eszembe jut majd minden amin már túlléptem egyszer. Hála az égnek kicsi az esélye,hogy ismerőssel találkozom. Majd teszek ellene ,nehogy összefussunk.

Zakat, zakat, zakat...Unatkozom. A könyveket fenn hagytam. Telefonom hamar lemerülne ha játszanék vele, és a legfontosabb gondolatom az az,hogy a temetés után azonnal elérjem a fél kilences vonatot, "haza". A legszebb cél ma.

Minek kell megjelennem. MInek jöttem. Miért szálltam fel erre az Istenverte tragacsra, miért ilyen lassú, és miért vannak rajta ilyen sokan. Péntek van, nincs okom csodálkozni, de akkor is. Nem akarok odamenni, inkább leszállok most...