Vonaton ülök. Hazafelé. Összeroskadt minden. Tényleg olyan érzés volt, mintha tőrt forgattak volna a mellkasomban, és akárki akármit mond, hogy ez még nem fordult elő velem, honnan is tudhatnám, most ezt éreztem. Vagy ha nem is, akkor összeszorult a szívem, de annyira,hogy holt sápadt voltam ha tükörbe néztem. S ez most így lehet. Ha felnézek, a sötétség kint, fehér arcon az ablaküvegen, és mögöttem a semmi. Üres az egész. Nem sokára éjfél és hihetetlen. Nem szoktam magam egyedül érezni, nem szokásom erről másoknak mesélni. Én nem ilyen vagyok, nem tartottam magam társas lénynek, kihúzónak éreztem magam mindig is. Most meg, rettegek hogy egyedül vagyok. Katával a vasútállomáson vonatomra várva, vagy fél órát beszéltem telefonon. Nem akartam elengedni. Remélem nem érezte. Ráutaltnak éreztem magam. Azok a peronok is. Őrültség, de kisgyerekeket láttam a sinek között szaladgálni. Ez már tényleg beteges. Többet nem fog előfordulni. Nem jövök vissza többet, max karácsonykor egy napra.
Vártak rám. De meghiúsítottam a viszontlátás örömét azzal, hogy leszáltam "pár" megállóval előbb. Magamban jót vidultam rajta, hiszen milyen profin kijátszottam a sorsot a döntésképtelenségemmel. Gratulálhatok magamnak.
De eljöttek a temetésre. Ismerték volna a rokont? Nem hiszem. Inkább a szüleimet. Sokat segítettek egymásnak annak idején, mert apám jó ember és mindig az volt az első,hogy a szomszédokkal, a környéken élőkkel jóban legyen. A kapcsolatok fontossága volt mindig ami meghatározta, és nagyon jól látta. Büszke voltam és vagyok most is mindkét szülőmre.
Szóval a szüleim leadhatták a drótot,hogy jövök. Eddig mindig sikerült, úgy jönnöm és távoznom,hogy elkerültem őket. Most nem jött össze.
Alighogy leszáltam a buszról már messziről kiszúrtam az ismerős kocsikat. Először apám kocsiját. Aztám a haverok tuningolt, vagy lerobbant tragacsait. Többen voltak a temetésen, mint hittem volna.
Bementem és napszemüveget vettem. Amolyan itthoni szokásom volt, Pesten már nem hordtam. Most felvettem, megigazítottam az ingem utána, és elindultam a sokaság felé. Nincs nagy tapasztalatom ebben, de a személy ismertségéhez képest elég sokan voltak.
Ott álltam és hallgattam a pap szavait. Persze nem értettem semmit. Messze voltam hozzá, és azt hiszem bunkó voltam. Nem kapcsoltam ki az mp3am. Szokásos megmozdulás. Valamit el kell követni amin az emberek megbotránkoznak. Mikor már nagyon úgy éreztem,hogy megérkeztem kikapcsoltam. Akkor jött oda, egyik haverom. Kezet fogtunk, megölelt. Dejó ,hogy lát. Hogy hogy később jöttem. Mi történt velem. Szóval késett a vonat, és másikkal jöttem, érti. El is hiszi látszólag. Elmond mindent. Apám mesélte,hogy temetés lesz, valamelyik közeli haverom apjának. Gyorsan végigment a közösségen, és jövök. Dejó, végre látnak, akkor mi lenne ha elinvitálnának és marasztalnának is mellé.
A temetés végesztével már körülbelül heten mentünk a bejárat felé azok akik arról érdeklődtek,hogy mivan velem, hogy megváltoztam, mennyire megkomolyodtam, apámékkal találkoztam e már, és egyéb kérdésekkel bombáztak.
Kint a parkolóban lettünk 10en. Mondták menjünk el a régi törzshelyünkre. Mondtam,hogy el kell érnem a fél 9est. MOndták hogy eldobnak kocsival nem fogom lekésni. Hajthatatlan maradtam így a parkolóban győzködtek tovább, míg apámék fel nem bukkantak.
Ők kirángattak, anyum megölelt. Nagyon megörültek nekem, azt hitték,hogy nem fogok jönni. Kérdezte, hogy minden rendben van e. Mondtam,hogy minden tökéletes, csak ugye holnap délelőttös vagyok és szeretném kipihenni magam, és jólenne éjfélre hazaérnem...
Így szépen visszaszáltam a buszomra miután mindenkitől elköszöntem, és usgyi a vasutállomásig. A vasútállomáson az információnál áltam éppen, hogy nincs e valami lehetőségem ,hogy korábban pestre érjek. Igazából ,hogy őszinte legyek nemtudom miért áltam sorba. Láttam valakit a lépcsőkön, egy magas srác nyakába borulni. Láttam az arcát is, elmentem mellettük. A torkomban dobogott a szívem. Nem ismert meg. Nem meglepő.
Ennyi volt. Most bámulom a sötétet. Városokban áll csak meg. IC és örülök, hogy van ilyen. Mint egy mesében, vagy egy borzasztó thrillerben. Egyedül ülök egy vasúti kocsiban, már megnézte a kaller a jegyem és várom,hogy történjen valami. Nem alszok el. Nem vagyok fáradt. Dohos az egész, és fáraszt a tudat,hogyha elképzelem, mennyi ember ült már ott ahol most én, vagy kicsit odébb, vagy mellettem, vagy a szomszéd üléseken. Ezt akartam, ezt kaptam. Felnőtt döntést hoztam, kiszakadtam az egészből, most új életem van, új emberekkel, szerelemmel, munkával mindennel amit csak kívánhatom. Pár építőkocka hiányzik még és meg lesz alapozva a jövőm.
Fényszennyezés. Természetellenes világosság az ég alján, és arany pilácsok nyúlnak az ég felé ha arra nézek. Fővárosunk.
