csöndablak

Egyedül keltem és mint annyiszor ezelőtt, mikor így történt, kinyitottam a szemem, és leültem az ágyam szélére. Nem tudom mit vártam, nem tudom mit várok, mindig mikor így teszek, mikor így kelek fel. Tudom,hogy dolog van és készülődni kell. Nem sokára indulni ,kicsit korábban reggelizni, felöltözni, zuhanyozni, borotválkozni kellene, de mindegy a sorrend. Valami más az ami bánt. Valami más miatt ülök az ágyam szélén ,úgy mintha várnék valamire. Valaki fel kel mögöttem, átöleli a vállam, és suttog valamit. Megrázom a loboncom és elúszott az illúzió. Gyerünk, térj magadhoz. Lassan felkászálódok, kinyitom az ablakot, és várom,hogy fázni kezdjek. Libabőrös lett a kezem, jólvan felkeltünk.

Már ruhában rohangálok a lakásban. Nem értem miért ez a csönd. Nem értem, miért nincs zúgás a fejemben. Kipihentem volna magam, hihető ez,hogy sikerült?  Fenn a szobámban nyitott ajtón keresztül dúdol a dallam, a reggel zenéje, az enyém. Forr a vizem, a kávé is kész. Nem iszom kávét, csak a megszokás. Rohanás, faltól falig, mint pók a nedves vízvezetéken, ha csúszkál a fonál. Rövid mosoly, elképzeltem. Aztán persze, újabb sikertelen próbálkozásként elkönyvelt cselekedet lett a képzelgés, hiszen nem rángatott ki ebből a méla egyszerűségből. Minden szürke, párás , ködös. Ha kinézek, köd ha benézek sötét és megintcsak ködös rémképek. Ennyire nem lehet kilátástalan. Ha így érzem oka van, nem baj, azért biztos süt a nap a felhők fölött.

Megnyitom a vizet.Nézem magam a tükörben amíg fel nem melegszik. Csont és bőr és sápadt és tetszik. Egoista dög, ennyi, csak ennyi. Felszakadtak a felhők, kisütöt a nap, és én a víz alá álltam és gondolkoztam. Ez az egész, mind az egész világ csak azért ilyen mert örülünk ,ha egyedül lehetünk és azért mert örülök, ha ilyen vagyok,ha más foglalkozik velem. A problémákat el kell mondanom, ki kell adnom, mert bent nem lehet. Nem maradhat, ahogy a kimondatlan szavak is kijönnek egyszer, vagy így vagy úgy, de muszáj elmondani,kiadni őket.
A valaki az aki nem mindegy. Mit várok megint? Valaki majd csak elhúzza a résnyire a zuhany függönyét a szemembe néz, mosolyog és belép mellém. Nyakamig ér már a gőz, a falat ütöm, de keserűek a reggeli képzelgések. Elzárom, kiszállok. Megtörülközöm. Közel állok a tükörhöz, és már nem bánt annyira, az amit nemrégiben láttam. Megbékéltem talán? Nem ,de nem is változtam.

Lassan elkészültem. Kész a teám, a kávét kiöntöttem. Micsoda pazarlás, ritkán csinálok ilyet. Ha ezt tudná valaki. Ki tudná meg? Senki sem törődik azzal,hogy itt mi történik. Az én életem, üres a ház, üresen csengenek a szavak ha hívok valakit,hogy gyere ,reggel van. Megigazítom az ingem. Nem szeretem őket, jólállnak, de egy hiúnak kevés ez a szerelés. Öltönyben ,hónom alatt könyvekkel, na igen, ez az ,ez kellett nekem.

Még pár perc eltelik ,pár perc. Mosolygok. Ez marad, ez marad és ha megtelik ,vagy újabb jön, megint leírom. Pár perc, pár perc, két perc, és becsukom az ajtót magam mögött.