Száguldás. Az éjszakai fények hernyónyi kis ugráló fénycsíkokká redukálódnak a szélvédőn. A kopogás, ahogy a kerekek ütköznek a macskakövekkel,már egyöntetű zúgássá változik, ahogy nő a sebesség, és ahogy a táj, a part magába öleli a térben úszó valamit, a kis sárga gépjárművet, ami veszettül hajt a rakparton,úgy mintha üldöznék.

Képzeld el, hogy álsz a hídon, és bámulod a város fényeit. Ott álsz és nem a fejmagasságig mázolt mocskos és mocskosul kivilágított hídon, hanem egy egyszerű, de befejezetten szürke sétálóhídon álsz, gondolkozol és bámulod a fényeket. Először a már említett a lámpák által abszolút magasságba emelt nagy hidat látod. Eszedbe jut,hogy vajon ha erre jár valaki és elpillant abba az irányba, amerre most te nézel, abban a pillanatban, vajon a folyó tükrén csillogó képet látja meg először, vagy a valóságost kezdi el szemlélni.?
Megfordulsz és ami a folyó nyakától az ég aljáig tart az csak a sötét semmi. Elképzeled a félelmet, és megszemélyesíteni akarod. MI lenne az ami most valami szédítő sebességgel kicsapna a vízből, a feketeségből és elragadna úgy egy pillanat alatt,hogy esélyed se lenne a túlélésre? Vagy mi lenne, ha jönne valami hajó, egy irdatlan hosszú, számszerint kifejezhetetlen számú árbóccal rendelkező cirkáló, ha saját termetéhez képest gyorsan is,de ahhoz épp eléggé lomhán közeledne, hogy elpusztítson téged és a hidat, de annyi időt hagyva ezzel a lassúsággal előnyt adna arra hogy menekülj. Menekülnél? Nem próbálnál meg ráugrani a hajó fedélzetére? A hősök meghalnak, ennyi és ez a történet vége. Így valószínűleg az áramlatok ölnének meg ,az úszó test keltette örvények fodrába fulladnál. Vagy ez túl mitizált? Jön a hajó, ez a kibaszott nagy Titanic méretű monstrum, és túléled. Beleesel a vízbe, kimászol ,hazarohansz és ágyba bújsz. Aztán meghalsz tüdőgyulladásban. Miért ne? A hősök meghalhatnak hétköznapi betegségekben? Felvetődik a kérdés, hogy reagálnál, ha benne lenne az újságban, hogy valaki belehalt a náthába?
Aztán felálsz a korlátra, hős vagy egyszerű ember?

Egy padon ülni a folyó partján. Ballra fényesség, jobbra sötétség és a kettőt elválasztó sáv itt húzódik pont a pad közepén. Köztünk húzódik. Hogy hol járok nemtudom, hogy hol járunk nem tudom, csak azt,hogy ha már itt vagyunk szívjuk el azt a szál cigit, és válaszoljunk arra a kérdésre,hogy mit láthatnak azok az emberek akik elmennek mellettünk? Meséljek a nyaramról? Meséljek az enyémről? Nagy szerelmek tűnnek sorban, és a két kitalált ,de mégis valós alak, egyszerre lesz mindaz amivé a pad teszi őket.  Ezen a padon sok minden történt már. Voltak itt szerelmesek, barátok, szeretők, ellenségek, magyarok, németek, túristák és 100%ig nem túristák, illegális bevándorlók, csövesek és annyiféle élősködő ,hogy azt szavakkal kifejezni, leírni nem lehet. De mégis, egy percre ha kikapcsolnak. Már nem az a tér, és nem az az idő ami most van. Egy pillantás, és jobbra már nem a legjobb barát, hanem a múltban itt ülő szerelmes szeme néz vissza. Nem korcsosult jellem, eszme vagy érzés. Ezek csak emlékek. A beszélgetés hozza elő őket. Előkerülnek a kérdések. Vajon mit láthatnak a szerelmespárok két egymástól távol ülő, beszélgető srácon, ha végignéznek rajtuk?

Nézd azt a kék neont. Befesti a csontjaimat. Nézd, mi lenne ha felszálnánk? Mi lenne akkor, ha azt mondanánk, most ,hogy betartunk az életnek, betartunk nekik és hátul leülünk és röhögünk egy jót abban amibe kevertük magamat. Gyilkos lenne, valószínűleg gyilkosan fájdalmas és rengeteg megoldatlan probléma lenne továbbra is megoldatlan, ahogy újabbak is születnének velük együtt. Szóval, mi lenne ha felszálnánk a harmadik elsőre. Az én buszmegállómmal szemben van, felszállunk körbe megyünk és épp elérem az utcsó buszom ,ha körbe megyünk és nem szállunk le a végállomáson. Na döntsük el mi legyen, eltűnt a kékség. Betartunk vagy nem?

Van az embertípus az ,amelyik a fizikai énjét éli meg igazán. Sarkított egyéniség, amely körülményeit tekintve boldog, mert megvannak azok a napi szükségletei amikre szüksége van. Sör, foci, sex esetleg barátnő. Neki ez a csúcs, ez az amit elérhet az életében, megtápolva persze valami sikerélménnyel amit valószínűleg a munkájában ér el. Fog neki valaha hiányozni az,hogy nincs meg benne a humán beállítottságú ember érzékenysége? Soha, nem fog neki hiányozni. Miért hiányozna neki az a sebeszhetőség, amit a túlzott gondolkozás nyújt. Az,hogy dolgokkal foglalkozzon ,melyek értelmetlenek. Van megdugom, nincs nem teszem meg.Ilyen egyszerű és bár az idézett szövegrész nem jellemzi ezt a típust minden esetben, a nagy százalékot sajnos lefedi.
Aztán vegyük azt az ember típust, melyet nem mitizálni vagy dicsőíteni kell. A szenvedő embert, aki tisztában van ,olyan dolgokkal amik valószínűleg nem válnak a javára. A gondolkodó érzékeny emberről van szó, aki tisztában van a társadalmi hovatartozásával, és jobb esetben ezzel nincs kielégülve. Tisztában van vele,hogy a dolgok összetettebbek annál, hogy le lehessen őket zárni ,egy van, vagy nincs alapú magyarázzattal. Az ő szükségeleteik, túl vannak bonyolítva. Érzelmek, ölelés, szemkontaktus, séta, romantika, előjáték, csillagos ég, kívánságok, valóság és valótlan közti különbségek boncolása és emellett még az a sok minden ,amivel valószínűleg, soha nem kellene foglalkoznia, mert nincsen értelme. Miért folyik lefelé a folyó? Miért nem száltunk le itt, ha ez közelebb van? Templomot mutassak,vagy zsilipet? Egyértelműen szarabb a humán embernek, mert míg az érzékeny ember belehal abba,hogy elveszíti az érzékenységét, az első típusnak nem fog fájni, ha ezt elveszik tőle, mert sohasem volt tudatában az ,hogy volt. Nem érzi a jelenlétét, pedig mivel ember kell lennie valami benne ami ennek a csírája.
Igen, de ha ez az ember élete derekán hirtelen rájönne,hogy érez, és elkezd olyan dolgokat tapasztalni amit az érzékeny ember már 20 éve emészt, belerokkanna. Tehát a megoldás az,hogy nincs megoldás. Na hova megyünk?

A részegség csodákra képes. Szerintem a szerelem is csodákra képes. Az ember egy olyan dolog ami be van állítva egy bizonyos időre, hogy éljen. Definíciójából adódóan, születik él meghal. Az él rész általában a leghosszabb, de mindig vannak kivételek. A szerelem humán dolog lehet? Gondolkozik és képzelődik. Egyedül sétál, és ráüvölt a kutyára. Az megszeppen és csöndben követi a kerítés mellett. Furcsa, hogy ilyen csöndes lett. Nem törődik vele, sétál tovább és a hosszú kerítés végtelenné nyúlik. Nem törődik vele, nem szaporázza meg a lépteit, nem tesz semmit. Nem fél. Az emberi élet, a halál, a születés kérdése összefügg olyan hosszasan taglalható fogalmakkal ,mint sors, akarat, hit, szenvedés, szomorúság, érzelmek. Ezért nem szabad beszélnünk róla. Melyik a hosszabb út, melyik a rövidebb? Miért vagyok egyedül? Végetért a kerítés...furcsa ez a csönd.

Tudod nagyon durva ,ahogy két érzelemtípus tükröződik az arcodról. Könnyes a szemed,mintha sírni akarnál, közben bámulsz vele és koncentrálsz ,mintha hitetlenkednél. Nem is kettő, van harmadik is. A szád ,olyan érzéseket tükröz mintha gyűlölnél,utálnál engem, vagy ezt a kurvanagy világot ami körbevesz.
Kifejező a tekintet, kifejező a mimika, egy probléma van vele. Nem lehet elrejteni, nem megy. Képtelenség, mert míg másnak a lélek tükre a szemében rejlik, nekem az egész arcom egy hatalmas tölcsér aminek a két kürtője a szememben ér véget. Aki rámnéz magába rántja és elnyeli. Dühíti az embereket, azt hiszem és idegesíti is, hogy képtelenek kiismerni és közben azt hiszik tudják mi mit jelent. Megint kék.

Alternatív befejezés:
...és elfogyott a part a gépjármű alól
...és leugrasz, mert el akarod hinni ,hogy hős vagy
...Hát ezek most kik elől bújtak el ide?
...Hagyjuk a rákba, beált a 11-es
...végtelen kerítés mellett végtelen az út, ha egy kutya üldöz, hova bújsz el álmaidban álmod elől?
...'Nesírjmár bazmeg'