Régen kerestem már ezt a számot, * ,. Nagyon régi, de része lett a felszámolásnak. Meghallgatom újra és újra. Minden számmal ezt csinálom. Minden zenével, ami emlékeket rejt, és kapcsolatban vannak azzal amit lezártam. Most ez jön.
Nyugtalan lett. A falak imbolyogni kezdtek körülötte és a plafon sem ,olyan szilárd már,hogy elviselje a íriszei érintését. Az egész ént, a tudatot megszállja a félelem, és végigfut a hátán a borzongás.
Minden csak akarat kérdése. Minden, ahogy ez is. Nincs értelme megtartani az emlékekből többet. Semmit. Nincs értékük már. Nem kell újabb felület arra,hogy beleakaszkodjon valami régi és felszakítsa a sebeket.
Szenved. Reszket. Becsukja a szemét, és térdeit átölelve próbálja magába folytani a zokogást. A tudat,hogy zuhan, hogy nincs fal, nincs ágy, és kezd megszűnni minden fizikai rész körülötte, még közelebb hozza halálfélelmét. Nem véd meg a takaró, nem véd meg senki, nincsenek falak, nincsenek.
Lassan történik. Meghallod. Hallgatod, és tetszik, még ha nem is a te stílusod, mégha alapvetően biztos is vagy benne,hogy ez semmilyen módon nem a te ízlésed szerinti, akkor is hallgatod. Hallgatod, mert érzelmek kapcsolódnak hozzá. A vetítőt beüzemelted, és már látod is. Mi, hogy történt.
Hosszú haját tép a szél. Zuhan. 'A föld közepe felé zuhan a világ széléről...', és a felhők susognak körülötte. Emlékeiben él a gondolat, az a tudás amit elvesztegetett. Amit veszteget folyamatosan. Elengedte, de maga zuhant le. Ezek csak szavak. Részei valami felettébb alattomos propagandának, ami érzéseket forgat ki, és kínozza általa azt aki hagyja. Aki hagyja, csak azt éri el az önzés.
Most fáj. Szól a zene, és látom mi volt egy éve decemberben. Itt ültem és msneztünk. Ajándékvásárlás.
Fél szemében az arany karika csillog, izzik mint egy tüzes félhold. Másik szemében, borostyánszín íriszek látszanak. Tompán, de mélyen mint a gyémánt úgy szórja a derengést szerteszét. Sokkal szebb mint a másik, sokkalta mélyebb és teljesebb. De ki mondja ezt? Kié a szó, kié az érzelem?
Épp pusztulnak. Az emlékek, mint sejtek halnak el és célirányosan meg lehet szüntetni velük a kapcsolatot. Meg lehet őket ölni. Agykontrollon tanítják, profi szintre lehet vinni.
Be tudsz magadnak beszélni dolgokat. Valaki erre rájön, és olyan dolgokat ér el amit átlag ember nem. Valaki bebeszéli magának az érzéseit. Valaki képes arra,hogy elmúlassza a fájdalmát. Csak annyit kell tennie, hogy leül, becsukja a szemét, és elhiszi ,hogy elmúlik ha azt mondja,hogy nem fáj. Minden hit kérdése. MInden elérhető, csak akarni kell. Ha repülni akarsz, ülj le és hidd el,hogy repülni fogsz. Aztán leugrasz meghalsz és szárnyalhatsz örökké. Kiút a földhözragadtságból.
Szétszakadt az egész. Az arc, a minden ott van, és a fej, amibe beleékelődtek, ahhoz a testhez tartozik, minek kezei épp egy korlátot szorítanak. Ha elengeded, lezuhansz. Ha tovább fogod, elvágja a kezed, elmérged, és elfertőződik. 'S látod, nem is kellett megérintenem azt a vackot a polcodon.' Érzések ő, és elszakadtak a falak. Egy hang szól, még talán, olyan gyengén ,mintha nem is volna. 'Ha elfelejted, egyszer újra megtalálhatod, de csak ha elfelejted.' 'Nem lesz benne hiba, ez lett a legfőbb célom.' A válasz, ugyanúgy, gyenge volt, de része lett valami, eszmei semmiségnek. Valami értelmetlennek tűnő, csekély jelentőségtartalommal bíró valaminek. Nekem kevés, de más úgy hívja változás.
