csöndablak

Csöpög.
Szárad.
Csöpög.
Kattog az ujjak alatt. Halkan lenyomja, aztán megint, és még mindig. Lassan halk zúgássá tömörödik a leütésszám növekedésével elhalkuló koppanások közti üres idő. Hátulról szól csöndesen, mégis a csend fülébe kiabálva az egy kiontott belű hangláda. Feltűnik és mégis zajong, nem értem, pedig szeretem.

Középen nincsenek hangok, ha elfekszel a földön ,olyan lesz egy picit mint a Holdon. Ott sincsenek hangok, szerintem itt sincsenek nagyon. Fekszel és hallgatsz valamit. Valami jót, valami szépet, de mindegy is, csak hagyd ,hogy széttépjen a tudat,hogy a csöndben zajos a minduntalan.

Harang a távolban. Kinyitottam az ablakot. Én vagyok megint, ez itt a korán, ő pedig hajam. Kitartom a párkány fölött és elfúja a szél. Kellemetlen kis hajszál, bökte a tenyerem. Mintha már éreztem volna így, csak más színben. Megnyugodtam, azt hiszem, talán nem hullik tovább az eső sem, teljesült a kívánság. Szép napot.

Nagyon hideg, és kellemetlenül rideg. Érinthetetlen ez a fagyos borda, ez a néma hát, ez a pillanatnyi zsibbadás az agyban. Fázni rossz, sértő a levegőtől, hogy így akarja tudatni, nem kellek és nem akar egyet szívni velem. Lehet, be kellene csuknom, de akkor miért húz a ég felé a fejem? Ez fizikailag érthetetlen, az ember általában lefelé akar esni ,ezért fárad el a karom. De engem mégis, itt minden felfelé húz. Talán panelből érdemesebb az idő, kipróbálni, milyen felfelé zuhanni.

Gondolom a felöltözés nem vicces, és ha valami alkohol került a gépezetbe vicces a kifordított alsógatyát a fejre húzni mondván, összementek az izmok. Vicces, minden nevetségesen komolytalan és csak azt az egyet bánom,hogy most ,hogy ezt leírom, nagyon nem vágom,hogy ez hogy tartozik ide. Ollóval, persze.

Jó napot.