Vaksötét este. Csak a monitor égeti a szemem és néha egy egy villám gyújtja lángra az égboltot, pillanatnyi barna ózonréteget húzva maga után, mit a vihar azonnal elkever a még most is működő gyárak füstjével. A közvilágítás már feladta. Néhanapján még harcol a lámpa az ablak előtt, hogy kétségbeesett villogással próbáljon skizofrén reakciókat kiváltani az agyamból, de a mai napon ő is fél.
Nem is a vihar a szörnyű, hiszen a villámlás szép, és lenyűgöz az erő. De ahogy pár órája a fülledt napra ráúsztak a megállíthatatlan fellegek.... Szökőárként érkezett nyugatról a nagy sötétkék csík, hogy fejünk fölé érve szürkébe borítsa a tájat. Az az elsöprő komolyság, amikor érzed, hogy itt olyan erők vannak, amik ellen az ima a leghatásosabb fegyver, na az rémisztő. Nem siet, nem orkán, csak lassan bemászik a fejed fölé, megállíthatatlanul húzva magát keresztül az égen, hogy egy ideig megint csak emlékeinkben éljen a kék ég képe. Mert az ég mindíg kék, csak néha nem látni a felhőktől.... és ezt a felhők is nagyon jól tudják.
Itt ülök tehát, sötétbe burkolózva, neoklasszikus hangokat csalva ki a hangszóróból, mi lágy dallamaival próbálja hangulatossá tenni az estét. Nincs is már félelem. Talán eddig se volt. Csak tudomásul veszed, kint vihar van és reménykedsz reggelre elmegy. Nem szidod, nem félsz.... Ez a dolgok rendje. Ha elmegy hát akkor elmegy. Ha nem akkor meg tessék esőkabátot húzni. De mit izgulj egy viharon amikor egy 20 méter magas beton tömbben ülsz? Ugyan már. Ha túlélte az oroszokat, akkor ez már nem bomlik le soha.... soha.
Ülsz és előtted a klaviatúra magától veri bele a betűket a gépbe, bár a fáradtság lassan úrrálesz, az összefüggéstelen mégis fel felfolyik erre az oldalra. Hátha elolvassák. Hátha érdekel valakit. Hátha emlékeznek még páran.... Jóra, rosszra, izére, szépre, vagy csak emlékre.... Remény... Hit... a kredit adott.. a kérdés az, mibe veted bele. Én belétek, emberek, angyalok, izék.... és magamba.
