Körülötte mind csak falak, kopott nikotinfoltos homlokzatok, betört ablakú falmaradványok. Amerre a szeme ellát csak romok, alázott téglák, kötőanyag és mindenütt por. Szürke az ég a fellegekben, a felhők a csillagokat elfedik, áthatolhatatlan fénynek, nem érez, nem terít sugarakat a Hold sem.  Kiürültek, az ég szobái, elfújták belőle a lángokat, nincs szükség, fölösleges, gondolta és átlépett egy kibontott falszakasz, silány maradványán. Nem lehetnek örökül adott színek, kiszívta a levegő, minden sötét, nyirkos már. Sétál tovább és bár járt már itt, az adott szavak, félelemmel telve csengenek agyában. Azt mondták, veszélyes. Lejött az alsóbb szintre, itt már veszett lelkek, elvesztett emberek emberi maradványai kószáltak. Ők a felhők felett, a tornyokban, a fényben éltek, ezek az ocsmány dögök idelent, a sötétben kószáltak mindig. Semmilyen ez az egész metropolisz, ez az embertelen és üres ,dohos kripta.
Keze lassan lecsúszik pisztolytáskája szíjára. Ki volt már csatolva, a markolaton van a keze. Mozog a homály, vajon most ki áll lesben? Ki vadászik, ki figyel? Ki az akit figyelnek? Megáll a falhoz lapul. Az a flegma, délceg mászkera, amit eddig leművelt, most lehet ,hogy beváltja a hozzá fűzött reményeket és széttépik.
Már kezében maga elé tartva céloz. Egy lapockára mutat a pisztony csöve. Csönd van, csak a kopasz test, vakar egy még bontatlan falat. Keze véres, testéből ami a sötétből kilátszik, mind mind arról árulkodik az érzék, mint olyan nem evilágba illő, nem e testbe.
Elfelejtette azt a napot, amikor még minden fényben úszott, minden jó volt, nagy és dicső. A cilivilizáció magát dícsőítette az utcákon, és aki egyszer beköltözött, az ha egy lyukban élt is, részesült abból a felsőbbrendűségi érzésből, amit az ablakból kitekintve ,látva érezni lehetett.
Kézzel fogható volt a pillanat. Mindjárt meghúzza a ravaszt, és megint és újra, és kiderül,hogy mi az, amit érdemel ez a semmi. Döntött és meghúzta.
Lőtt és míg egyre könnyebb lett, úgy lett egyre viszhangosabb minden. Nem fog eljönni érte senki. Akkora lármát csapott, hogy három városrésszel odébb is hallani lehetett. Mint egy hadsereg, úgy csörömpölt, zúgott, és sikoltott az a sok ólom, a vasbetonba csapódva.
Újratölt és lassan odasétál. Hátba lőtte, és nem maradt több. Emlékei között felrémleni látszott, mikor először fegyvert adtak a kezébe. Pusztítani kell őket éjszaka, mert nappal ők vadásznak, és tornyainkba, házainkba érnek. Tudta, látta, hogy hogyan szakítja át a bőrt, a húst a töltény és hogyan roncsolja szét azt részt, ahol távozni akar. Mintha egy repesz robbant volna fel a fekvő mellkasában, úgy néz ki egy hátlövés. Az első útján, mikor idehozták,kihányt mindent. Elmondták neki,hogy ez az élet, és pazarlás okádni.
Bakancsával a szétroncsolt testbe rúg. Nem moccan. Hallgatnak a falak, nincs nyöszörgés,nincs közeledő, nincs senki más aki megbonthatná ezt a nyugodt állapotot. Ezt a derengőn kussoló, szemét megfigyelőt, az időt.
Telik, ketyeg. Nincs sok ideje. Az óra számlapján, persze nincsenek mutatók, csak az a kép. Az az átkozottul szép kép, amiért meghalna, újra és újra.
FInoman megfordítja a testet. Hadd nézzen az égre, bár amennyit látni lehet belőle, nem egy áldó hangulat, nem megváltás. Ebben a világban ilyen sincs. Elvesztették a lehetőséget. Aki meghalt értük,ha újra eljönne, valószínűleg leennék a keresztfáról. Letépnék csontjáról a húsát, gyolcsait pedig gazdátlanul hevernének egy többszörösen meggyalázott sírboltban, érintetlenül.
Rángó ujjak. Néha meg, megfeszülő kéz. Görnyedt mégis, kifeküdt test. Rohadó fogak, élősködőktől teli csimbókos haj lóg a szemekbe, eltakarva őket a szemlélő elől.
Letérdel mellé. 'Hogy láss, nézd csak milyen vagyok, milyen az ég, milyen a világunk. '
Kezével finoman elhajtja a tincseket és hirtelen megdermed. Felugrik és elkerekedett szemmel néz az arcra. Hiszen, nem fehér, nem egyszínű, a szeme zölden csillog és néz felfelé. Mint egy emberé.
Pár percig még áll, nézi a testet. Tanácstalanul, kezében a kis óra láncon, kattog.
Ezer kérdés rohan a fejében, és még ezer mászik, nem tudja mit tegyen. Könnyebb elítélni, könnyebb tiszta tudattal, tiszta lelkiismerettel lőni, az eszme, az ideológia megvéd, a hit mindent megér és most egy pillanat alatt omlott össze minden. Csak meglátta a szemét, és egy halott ember, üvegesen nézett vissza rá. Ki fogja megbocsájtani, ha a halott, csak halott marad? Ki oldozza fel, ha a törvény azt mondja,hogy ember embert soha.
Megfogja a kezét, húzni kezdi. Fogy az idő, de tartozik ennyivel. Hátára veszi, és lépcsőzni kezd. Óvatosan halad felfelé, egyre feljebb, egyre közelebb a határhoz. Az elhatározás a legfontosabb. Az, hogy valami ,olyat tegyen ami több ,és nagyobb mint maga az eszme. Egy gyilkos mit tanulhat az áldozatától, ha nem mást mint alázatot a halál iránt?  Már szinte szalad, fogja a mocskos kezeket, a karokat és olyan magasra viszi amennyire tudja. Izmok húzódnak, fáj a keze ,fáj a lába, a háta, a mindenét húzza vissza az erő, a nyomás. Elérte a határt.
Csippkártyáját gyorsan végighúzza az olvasófejen és beszáll a kabinba. A mikrofonban közli, az irányt, persze, felfelé, és már érzi, ahogy változik ereiben a vér. Nagyon magasra, a legmagasabb pontra, ahol csak elérni lehet, ahol szinte érinteni lehet a napot. 'hazaviszlek'
Lassulni látszik, megáll. Kicsit kotyog, katton még az ereszték, és elhúzódik az ajtó. Idefent nincsenek emberek, mindenki alszik, vagy készülődik az éjszakához. Vadászat lesz. Itt a fényhatár,itt a magasság végén ,már szinte kristályos a levegő. Nyakába veszi a testet és görnyedve kivonszolja magát vele a tetőre.
Alattuk a város, a metropolisz, a megmaradtak végtelen világa, fölöttük pedig az egyetlen elérhetetlen a nap és az ég csillagai.
Elfekteti a tető szélén. Letérdel mellé. A szemét nézi. Nincs feloldozás a lélektükrökben. Színes a szivárványhártya...'tehát mégis volt lelked..' Nézi, és csönd lesz megint. Bezárta maga mögött az ajtót, nem láthatja, hogy kit hozott vendégül a legfelsőbb világ legfelsőbb erkélyére. Kapu az örökkévalóságba, határ megválaszolandó és hatatlan között, minden itt van, mert itt a csönd, egyesült a fénnyel, és nincs semmi, ami elűzhetné a romantikáját. Kezébe veszi a képet, kivette az órából. Az érzés végigfut a gerincén, és aztán az arcán is. Lemossa a szeszt, a fertőtlenítőt, és azt ami miatt nincsen se szaga, se semmi, ami vadászat közben zavarhatta volna, egy csíkban, sósan. Megint egy újabb akadály, megint itt van, itt vannak, és most hárman.
'nézz a szemembe, nézd itt vagyok.' Suttog a kép felé, lecsókolja róla a koszt, egy utolsó cél. Ez maradt, és most megint egy átlépés következik egy határon, egyre közelebb az embertelenségbe. Vadásszátok őket, de nem vagytok különbek. Olyan a szeme mint nekünk, mint a miénk, ugyanolyan...'Érted, ugyanolyan vagy mint én..hallasz még,vagy a szélben vagy már?' Szól, mostmár a test felé. Dühös rá,hogy pont őt hozta szembe vele a sors.
'Nézd, sose láttad a napot. Innen látszik a legszebben. Ez az ajándékom, nézd csak milyen szépek azok a felhők. Ilyet lentről nem látsz. Ülj fel, állj fel és járj. Gyerünk...' Egyre gyengülő hangerővel szól, hogy végül elhalkulhasson. Nyugalom van, megértette. Ilyen helyre született, ezt  kellett tennie, ez az, megérte, hiszen fejlődött. Újabb lépcsőfok, hiszen embert ölt. Vétett maga ellen, a törvény nem tiltotta. Nem hord ruhát, a gerince hajlott mint egy majomé, és a kezein vörös és lila az összes kigúvadó ér. Tehát nem ember. De a szeme...
LÁbát lógatja a semmibe. Hová bújhatna most? A test szaga, egyre erősebb, és ahogy telik az idő, egyre nagyobb eséllyel történik valami, amit nem lehet visszafordítani. Ha a tetemet követve, megtalálják a határt...Ha előjönnek lyukaikból a dühödt tömegek...Szabályt vétett, de megérdemelte, muszáj volt. Egy szívesség,egy utolsó vacsora,ólommal és napfénnyel...

Vár még pár percet. 'Nézd, ilyen embernek lenni..'
Azzal lerúgja a testet a peremről. Percekig hallgatja ,ahogy az szabadesés törvénye szerint, végig szántja a levegőt, és ott hagy mindenhol egy apró darabkát, egy darabot testéből, a szívéből.