csöndablak

Finom szürke lepel, hullámzik mint a tenger. Néhol a fekete homályból megcsillan, egy-egy libbenés. Az éjszaka fényeit húzza, vonja az ég is. Hold felé úsznak a hullámok, a habok és vihar előtti csönd fekszik fel a morajlásra. Szoknyája eltakarja a mély zúgását,arcának csillogásába belefulladt hajók roncsainak ezrei ,mint egykor most is mind csak az eget nézik.
Lassan elfehéredik az ég, és a sötétség leúszik a halak hátára, hadd dobálja majd az ég felé őket, borzasztó haragjában, a csillagok felé.

Evezővel a hátán sétál. Nincs part közel se távol, de ő láthatatlan pallón sétálva, követi az éjszaka neszeit. Bolondult pillanatot látott, hát utána eredt, így nem álhatta útját már a tenger sem.
Lábujjai között sós a víz érintése. Fenn van, mégis csak azért, mert nem akar feljebb. Soha nem akar feljebb, jobb itt, követi a vihart, kíváncsi.

Épp ,hogy nedves fehér vasalt nadrágjának széle. Fehér zakójának szélén bordó és piros csíkok kúsznak a válláig, a szív alakját elkerülve.  Kigomboltja alatt teste, bőre fehér. Bordáinak ívén haladva, elveszik a tekintet a sötétben. Sokak szeme.

Hullámsír fölött, sokak járnak fel alá. Víz alatt, föld fölött, víz fölött, ég alatt, de átlátszó bőrrel, testtel égkék, villogó szemmel, holtak, mind mind halottak. Elnyelte őket a földbe zúzott mennyezet, és testüket magába zárta, csillagok lettek, izzó pontok a mélyben,elérhetetlen kincsek.

Járt már itt, rugalmas fehér szemén eljátszik egy fekete folt, aztán újra kitisztul. Nincs pupilla, nincs ami lehúzná a beletekintőt. Teljesen fehér az egész, mint a hó, ijesztően hideg, fagyos. Őt nézik szemükkel, könyörögnek csöndben, némán a víz tetejéről felé nézve, hátha megragad közülük egyet, hátha az az örök sírok koncentrikus zajából, a körforgás bilincséből kiszakadva, elmehet, végül elindulhat, haza.

Ijesztő mosoly. Szerteszét rebbennek. A vihar, mit követett, ő maga. Evező a vállán, nem nevetség tárgya a figura, süllyedő hajóra néz a fehér hályog és ő csak mosolyog, mosolyog. A halotti zajt elnyomja a morajlás, a csend felszökik és szoknyáját felrántva utat enged a viharnak.

Letérdel és mosolyog. Fehér kar, fuldokló keze kapaszkodik az evezőbe. Ő csak tartja, és mosolyogva felemeli a testet. Az élet, a lélek még ott van a zavarodott arcán. Egymás szemébe néznek. Ilyen a halál? ' te vagy az?'

Nyugalom van a tengeren, sétálnak ott ketten. A lelkek messziről nézik,hogy haladnak, hogy halad a félig holt az ismeretlen után. A hajlott hátú matróz az evezőt fogja, vállán viszi először, aztán maga után húzza. Soha sem fogja tudni, mitől mentették meg és azt sem, hogy milyen lehet meghalni.
Elötte , fütyörészve megy az ördög, vállán zakója,hetykén és fehér testén a kelő nap sugarai csillognak míg mellkasán a fekete lyukban, friss szív dobog.