Két pár három fehér csík hullámzik a lámpafényben. Úgy tűnik ,mintha hullámozna, pedig lehet ,hogy lép. Szerintem lépek. Lépünk, és felfelé sír a beton. Azt hiszem esik, úgy látszik. Pedig a fény szerteszét szórja a cseppeket, nem látok slagot.
Sétál, sétálunk ketten, és szétszórt cseppeit az ég most a kerekek alá veti. Nincs értelme, úgy sem fog kihajtani, terméketlen talaj a beton, szerintem.
Ja, szerintem. De most vizes lettem, átlátszó kátrány csurog a pulcsimon, minden cseppben, és a hajamon. Nem tiszta ez a világ, de a föld, most tócsába gyűlik a betonon, felül a tetejére az olaj is. Belelépnek, már nem fehérek a három csíkok. Hárman vagyunk, még mindig. Séta hárman, árnyékom, előttem, árnyékom utánam, mindig a lábamat követve, arra indul amerre a fényből felém juthat. Azt hiszem követ, szerintem kék most a sárga. Elhúz a busz és vérébe döngöl a cipőtalp egy csigát. Sárga vére a busznak, kéken csillog, kákabele a  füstben a cseppek között páraként, susog valami távoli neszt, elszívta egy tüdő, most egy motor, most egy fa lesz? Kis olajfolt, fehér csíkon. Suhanó, ragyogó, zajos. Átázna a bőröm, szerintem hígabb lenne a vérem. Nem oltaná a szomját semmiféle állatnak, vámpírnak, piócának sem, szerintem izetlen lenne.
Ja, izetlen. De miért sír felfelé, miért kúszik a térdemig. Gyűlölöm ha átázik, nem jó a víz, ha riaszt, hogy ázik, a ruhát cserélni kell, kék, megint kék. Elhúz, és zöldek a csillagok, összeszűkül a látótáv, nem nézek fel, mert még kisebb vagyok. Nappal legalább sötét a szörnyeteg, éjjel minden ami fény, riaszt és éget. Ha megszokom a fényt, attól még jó a hűvös sötét, de ha megszokom az éjt, nem kell a nappal sohatöbbé.
Ja, soha.Ja többé.  Többé soha, ja mert rezesen csillog a bagoly farka a fáról, huhog ha meghúzod, leesik. Éjszaka ha lámpafénynél, szétcsúszott árnyékok, mind én vagyok, versenyt futnak velem, mert egy irányba tartunk, én vagyok előttem, mögöttem, mind mind én, és a mögöttem bár nem nyúl hozzám, kísért engem. Várj, Előttem.
Ja, Előttem. Várj már, elakarlak érni, ott olyan fakó a Mögöttem, a három fehér csíkot másra cserélem, és a nyáron majd kialszom magam, megígérem. Levelek surrogtak jobbról, a sötét a kerítésen ült jobbról, és az ördög a közvilágítás fényénél turbulenciát játszva, égette porrá éppen, az aprók kitinszárnyait. Ezt néztem én, de egy árnyékom követett, a buszon még minden, olyan elképzelt, volt.
Ja , volt mert az esőcseppek átfolytak a üvegen, kiröhögted mer, bogár, mer át akart szállni ,de az nem engedte. Megfogtad, kidobtad az ablakon. Most az arcodra csöppent, az én arcomra, csak mert szakad az eső, a sors kedvéért a légválasztó, miért az én arcomra lett most vízáteresztő?
Elengedtem, becsapta a szél. Fütyültem, bár elvitte a szélcsend a légvonalban, milyen lenne a világ kilencven fokkal jobbra, mondjuk lefelé döntve? Minden elzuhanna a messzeségbe, aztán keringene. Röhögnének a műholdak, őket néztük, emlékszel? Hogy féltünk,hogy elvisznek azok a mindenféle csillogó vackok, kiröhögnek az égiek, mert miket hittünk, most meg eldőlt a világ. Nem értjük, nem értem, nem érted te ezt az egészet, hogy az eső miért esik felfelé, és miért áll meg a leveleken.
Megrántott vállam, szárnyalok, betolom, kopogok, csöngetek, beletöröm.
Az éjszaka olyan vicces, nevetséges ez az életöröm,maga a boldogság komolytalan, ha egy lábtörlőn ülve azon rágódsz,hogy most hogyan tovább. (?)
Ja, tovább.