csöndablak

Most csak fekszik hidegen. Nem mozog, nincs a bőre alatt a mocorgás amivel született.

Kivitték, most is fekszik. Hidegen. Föld alatt. Mereven.

Körbejárnak a kövek. A vonalak zölden izzanak, néha kéken. A hold felkélt az árnyak élőket énekelnek a fák ágain. Fújja a leveleket egy, mimikát játszik egy másik. Csak fantázia?
Szülte őket egy gondolat. Most itt vannak, jótékonyan, játszanak, hallgatnak.

Bizsereg a bőr, végigfut a derengés. Kirázott a hideg. Hogy meséled, hogy magyarázod, amikor érzed? Nem foglalkozol vele. A hát remeg, biztos fázik. Az arc is remeg, biztos para van. Biztos idegrángás, fáradtság. Ez csak egy képzelgés.

Dideregnek a kövek a nagy szélén. Leesnek, és fekete foltok futnak az égen, ugrálnak a felhők hátán, borostyánszín vak szemeikkel a földet nézik. Mindegy a nap, nyáréj, napéj vagy utolsó pillanata a télnek, a csillagok állnak, 'hajj jajj' , de mindegy is az nekik, a házak ablakain leülnek és a temetőkben a sírásókat, mint jegyváltókat nézik.

Pedig, leásnak. Beleállnak, mélyítik. Ki fognak szálni onnan, míg egyszer az övéket nem ássa meg valaki. Napszámban egyszer, vagy kétszer megteszik, leeresztik ha kell, be is temetik. De éjszaka, ha kint vannak, őket nézik a fellegek szárnyai alól, az éjszaka vadjai, a szellemek.

Apró suttogás, kósza rebbenés a levegőben, szőrös arc, átlátszó peremen hullámzó folyadék, könnycsepp, nem evilági váladék. Mozgó rémalak, elmúlt árnya a múltnak, de itt van, és a rácson mászva felfelé, kiutat keres a körforgásból. Ez lenne a végállomás, ez a túlvilág?

Mozgó csaták romjai voltak, páncélba bújt ősapák. Kardjuk rohad, testük oszlik, és mind mind a jelre vár, hogy felkeljenek, és mosolyogva, átlépjenek a végtelenség határán.