csöndablak

Kék fény mászik az ablakok alatt. Halkan surrogva halad, néha megáll,hallatlan suttogása ilyenkor hallgat. Fülel ,pár perc és megy tovább, nem mozog az utca, a lombok mozdulatlanságát nem bántja a szél sem, így felkúszik a falon, nem látja senki sem. A kék derengés a sárga alapon, húzódik szét, szétomlik a cserepek hátán kerülve a csöppöket, veszélyes játékba kezd, merész tornába, miből könnyen leeshet. Kinn az eresz szélén, fut végig nesztelen, húzódó nyakával a meztelen acél csillámai alatt, az ablakokon betekint. Lába a tetőn, arca az égben, teste pedig ott a fagyott homok átlátszóvá égetett részecskéiben, befolyik a szobába. Lassúsága, lomha eleganciája megbontja a dinamikát, mivel kúszott, mászott az éjen át, egyenesen az ez idő tájt felé. Nem a távolság a lényeg, az idő hajlik meg és úszik tova, ha ő halad, nincsen tovább tér, ami akadály, csak a perc amit nem akadályoz semmi, ami makacsul lép tovább. Feje maradéka, elengedi a homlokzatot és búcsút int az égnek, türkisz színű, kongó ürességként esik a szoba szőnyegére. Halk puffanás a halottnak, a szellemek dallamát megbontotta egy percre, ha voltak is sírok, most valahol elfekve egy halott szeme jót fordult medrében, vagy csak szunnyadó álmában esett bele újból egy végtelen verembe. Csöndesen kitárja karjait és a kulcslyukon át, légnemű állaggal folyik az előtérbe, a folyosón át. Körbetekint és az üres tv álmát egy pillanatra megzavarja, kék neonban izzik fel,  kicsit pattog a képcső, mintha felhorkanna. De a fény nem maradhat, átsuhan a konyhán, és a terasz felé futva megcsillantja a belső tornác rúdját és sajátos ízével végignyálazza, hadd rebegjen a távolból a kinti sötétnek. Mind az asztalok, a székek, a fontos lomok, a sátrak az ékek, egy kicsit megadják magukat, érdekes pillanat, amikor mindegyikük egy pillanatra, mintha álomból ébredne, izzó lámpásként az éjben a kertben világítani kezd. Egy másodperc ébredés, egy másodperc illúzió, és egy negyed amíg az egész újra álom, egy puszta vízió. De ő, halad tovább, egy perc mosolygás talán, de semmi több. Ő a mosókonyhán át, a egy zsák mellett, egy támasztott falitükörben találja meg magát. Megint hatalmasra dagad a feje és arcán a szeme, most a tükörben saját magát nézi. Kérdés vetül valahol, most hol van a merengés igazán, kívül vagy belül? A tükörbe zárta magát, és egy másik fény vetül most az éjszakán át a padlóról a födémig, vagy talán csak egy gondolat ereéig maradt itt, hogy az idejét vesztegesse? Nem hezitál, és visszaér a folyosóra, ott lelassul és a szokott lomha módján, a kulcslyukon bedugja szemét, aztán lábát, végül teste minden kis apró porcikáját, és úgy kúszik fel a plafonra. Ott elterül és onnan nézi az ágyat, a szobát tovább. Gyors volt, de mégis huzamos, pár perc, néha ,olyan mintha megvirradna, pedig az a halál. Világosban nem látszik a Hold sem, s ő kék fény, mit kezdhetne a fényes sötétben? Elnézve nézi a szobát, szemével nem mozdul, csak az utca révével formálja magát, narancssárgává, enyhén vörössé, hogy a sarki fény, itt a szekrény tetejétől a polcokig legyen egyszerű fénytöréssé.