Zászlók fekszenek a homokban. Mind színes, elfele fújt, szép tágas, régen nincs termek dísze volt. Magas hegyi, nagy lobogók sarjai, bőr vásznakból, szebb időkben megvart illetők dicsőségére. Lefektették őket ,pedig szépek voltak, szépek. Képek voltak, szimbólumai egy időtlen világnak.

Aztán leporolták őket. Fellógatták múzeumokban, megint csak szép, új és modern csarnokokban, ezrek házaiban. Most nézik őket. Ilyenek voltunk régen. Mondták, gondolták és nézték meghatottságot szimulálás közben. Mondták, de jó volt és vala, de dicső, és bár visszemehetnénk...

Nem érdekel senkit az ami elmúlt. Aki mégis kepeszt és hangosan sír, vagy színt játszik, az végül ugyanúgy áll hozzá a történelemhez, mint a hangyák a bolyhoz, ha vizet öntöttek bele. Menekülnek a hangyák, nincs lelkük. Fogaskerek ők egy nagyobb gépezetben, az emlékek pedig csak homokszemek egy elmés rendszerben. Fejben. Úgy hívják sors. Azt hiszem.

Lobognak a zászlók. Ellopták őket. Hazavitték. Majd elégnek, de még lobognak. A füst most ,olyan mint az elmúlt szelek, megváltozott légutak szakaszai. Feldobják a rolytokat a magasba. A minták újra megcsillannak a nap, vagy a Hold fényében. De az az idő elmúlt, amikor még egy-egy őszinte emelte őket magasba.

Felgyújtják végül. Múlt idő. Hamu, aztán elmossa az eső, és valahol szennyeződésként mutatják majd ki...