csöndablak

Egy lépcső tetején álltam. Körbenéztem és a fekete foltok a lámpafényből rám, a szemembe néztek. Kívülről láttam magamat. Ahogy eltakarom kezemmel az arcom, ahogy a vér pulzál az ereimben és azt ahogy dobog a szívem. Belülről is éreztem valamit. Ott volt velem és az érzés, mint mikor egy fát vágnak ki tőből és meglóbálják a levegőben, összecsapott a vér hangjával a fülemben. Ahogy az érfalaknak ütődött az a belső veríték, ami telve volt a májam nyálával a szívem könnyeivel. Bámultam magamat és azt a nagyságot ahogy elkendőzve maradt az ár. Arra gondoltam,hogy mennyit érek és ki fizetné meg helyettem. Önvallomás volt az amikor a betonon csillogó sörösüvegek maradványaikban is vigyorogva, kedvesen néztek rám és egy teremtőre asszociálva őrá gondoltam. Bevallottam magamnak, hogy a képmás, a másolat az mind mind csak szó és mostmár elhihetem, nincsenek színtelen arcok a világban. Ezzel párhuzamosan elindultunk. A szeretet háza elnézett mellettünk és a sötétségbe vont szépség maga a Nap is szemet hunyt felettünk. Elkezdtem közeledni magamhoz. Mindjárt kiesik az a huzal, az a csavar amivel felfogattak az ég koszorújára. Arra a változó színű valamire, ami olyan mint egy kék sablonra fújt hullámzó korona. Kezdett émelyegni a gyomrom, a fejemben volt már az a kifordított rezgő, ambivalens jó és rossz tudatforma, ami azt hiszem mindig is befolyásolta a kedélyállapotomat. Megjegyeztem mindent amit csak tudtam. Láttam az ereimet, láttam a kezem, az izzó gyomrom és azt a sok ezer apró pöttyöt, ami szőlőfürt formán a tüdőmet alkotta. Láttam a szerveimet és szerencsésnek tartom magam, mert ha ezt úgy látnám, hogy bennem vagyok valószínűleg már nem élnék.