Megint olyan volt, olyan faltól falig természet. Ültünk elóször a torony lábánál és néztük a csillagokat. Az az eszméletlen sok apró zsarátnok a mindenható hátsófelén. Eszembe jutott, hogy mennyire oda vannak az emberek az éjszakai égboltért, közben meg csak egy Isteni végbélnyílás ahonnan néha, hullócsillag képében valami eszméletlen dolog törik ki. Emberek között csak egy lapos pillantással nyugtázzák az ilyesmit, mégis pont az emberek azok akik ilyenkor kívánni szoktak. Hát van ennek értelme?

Fújt a szél is. Fáztunk. Borzasztó hidegnek éreztem az egészet, azt, hogy éppenséggel beteg voltam és nem tudtam helyretenni az agyam. A gondolataim a szokásos témán jártak. Döntéseken, amiket jól meg lehetne hozni, ha képes lennék rá. Újabb lépcsőfok, meghozom, de aztán történik valami, és mégsem úgy történik. Tehát nem is akartam igazán. Fura, hogy én tudom mit akarok és mégsem.

Aztán a sárga egér körbement párszor. Ez meg az megértésre talált és van egy újabb téma, ami leköt. Kikapcsoltam. Egészen addig tartott ,amíg el nem indultunk. Az augusztus járt már az agyamban. Más emberek nyara és az ,hogy nekem mennyire jó volt. Megint nem foglalkozni semmivel, csak lenni és kizárni azt ami jön. A jövő általában mindig negatív hangot kap. Amit az ember nem lát az nem nagyon lehet pozitív. Amire nem tudunk felkészülni az nem lehet csak izgalmas.

Aztán lent a parton. Ott is hideg volt. Borzasztó hideg és a füstöt szétfújta a szél. A fények Győrt idézték, persze itthon vagyunk, de akkor is, nyári képek jöttek, arcok villantak be. Régen történt eseményeket láttam, boldog boldogtalanokat mindenütt és persze a velük eltöltött beszélgetéseket hallgattam vissza. Vicces volt, mintha a szél adta volna a cigifüst vagy a kilégzett pára helyett amit elvitt tőlem azt a sok mindent.

Valaki azt mondta, hogy nem lesz vele baj. Ne aggódjak miatta. Nem változtatott semmin, ugyanúgy gondolkoztam rajta, hogy segíthetnék és ő csak csúszott és csúszik egyre lejjebb a mai napig. Aztán ezen a példán elindulva elkönyveltem a tapasztalatot a tanácsok fölöslegességéről. Maximum azt az egy szalmaszálnyi módosító jelleget adhatja meg egy jóindulatú tanács, amely elmozdíthat egy bizonyos irányba.

Tapasztalatokról pedig, na az már nem a parton volt. Azt hiszem kiszáltam a kocsiból és leültem a lépcsőre. Hogy miért vagyok kába, miért vagyok fáradt, miért fáj a fejem, miért vagyok beteg egyáltalán ,ha nem tettem semmi olyat, ami ezt előidézhette volna. Nem öltöztem vékonyan, mindig a lehetőségekhez mérten kihasználtam a melegedési funkcióimat azaz, ha kellett három, hosszú ujjúban feszítettem.

A belső dolgok. Azt mondják, megrontják az ember egészségét. Ha valaki a vállára veszi mások dolgait, ha valaki többet vesz fel és akar elviselni, mint amire képes, akkor rámegy az egészsége. Mindenki annyi problémát kap amennyit el tud viselni, nemigaz? Akkor meg, mi a probléma, miért kellenek lelkészek, pszihiáterek, lélek és agyturkászok ahhoz, hogy feldolgozzunk valamit, ami bent van?

Kérdéseket teszek fel és közben elrohannak mellettem a fontos dolgok. Majd egyszer visszanéznek és arra fognak gondolni,hogy miért áltam meg. Miért haladok lassabban, hogy miért jó nekem ez a lassított tempó. Hogy miért hiszek benne, hogy ugyanaz a dolog,ugyanaz a forgatókönyv létezhet más befejezéssel.

Könnyű válasz az, hogy legyen ilyen is. Nehezebb és bonyolultabb, talán valahogy úgy kezdődne, hogy várom, hogy van időm, megvárom amíg a jobb dolgok utolérnek. Ha elég lassan megyek, ha elég lassan "rohanok" és közben elvárom,hogy azok akiknek hasonló a tempójuk, húzzanak magukkal, hogy ne vesszek el teljesen, akkor talán megtalál az a boldogság, aminek a képével most nyáron nem egyszer együtt álmodtam és reggel keltem fel.

Ami egyszer volt újra nem jön el?

A mai embernek miben kell hinnie? Kell egyáltalán valamiben?

"A legerősebb hite az embernek magában van." M.