Itthagyta a leveleket, keresi a fekvő a helyet, aztán ráfekszik. Érzi, hogy több az amit érez, mint amit vétett a lepedő ellen. Ez csak egy forma, kitekeredik a test és nézi a feketét a sötétet a feketében. A barázdák között felcsapnak a szemek, lambériáról arcok néznek vissza rá és búcsúzni kezdenek. Mindjárt alszik, mindjárt álmodni fog és pár perc múlva éjfél. Azt mondják, hogy tükör előtt gyertya ,éjfélt üt az óra és a szellemek átjárnak. A múltté?
De most nincs tükör, nincsen gyertya, nincs semmi ami izzik. Ő már elment. Az a láng, most valahol nagyon messze van. Pillanatok fényképeken, könyvbe, borítóba zárva. Egy, egy személyigazolványkép, néhány egész alakos, pár olyan, amit a gép nyomtatott. Ennyit a nosztalgiáról. Kiverte az álmot a szeméből.
Az ablakban ül. Elképzeli. Nyitva van, nem fázik, pulcsiban sálban és rágyújt. Kicsit szúr, de jó. Maga az érzés, maga az emlék, hogy volt úgy, hogy fordítva hogy volt valami mesés, amit nem szabadott a varázs miatt megtörni. Hogy miről szóljanak?
Felébredt megint. Elaludt és dideregve kelt. Majdnem kiesett az égbe, majdnem elrántotta valami távoli a földtől. Miért, miért vannak olyan messze az egek...
...és mégis, kék füvű réten sétálva, a lábát a pázsit simogatja, egészen a térdéig érve, hajladozva a széltől, amit a zöld ég alatt, a két égitest szemlél nyugodtan az örök éjszakában...Hát elaludt és most egy láthatatlan alakot szemlélve halad felfelé a messzébe, egyedül a sehovába, aztán hátha meglátja majd a láthatót az átlátszóban...
Összekeveredett. A zuhanás leért és ő majd felkel a reggelel...
