...és a szemembe nézett a szemem, mikor az elmémben felébredt az én és rájöttünk, hogy ketten vagyunk egy koponyába bezárva ,mint két megláncolt bolond egy sötétített porondon...
...és a közönség nevet, a láncok csörögnek, a zaj nem múlik el, nem múlhat el. Fáradtan pillog, a borotva saját élén táncol és ő saját magának éli meg a port. Elfújja ,beszívja aztán magát látja benne, mennyire semmi az aki magán nevetne ,ha lehetne kiút. Őszintén szólva, hülye a legrosszabb és az én szól, hogy miért ne...
...és a megválaszolatlan szavak végén, tengerből csurgó könnyű patak visszafelé folyásában, leomlik a part alatt a rémes pillanat, hogy akik ketten álltak ott, a világ vége felé nézve, most emlék formában gyűrűznek a megsemmisült szétdarabolt létbe...
Csak hárítanék, eldobálnám az egészet, apró pontokat, miérteket. Megint egy sablonos semmi, szavakkal, szóhátakon. Hát akkor megint gyűrjük le, gondoljunk arra, vajon mit gondolhatott.
Felzaklatta magát megint, írt valamit megint, és bántott valamit. Két karaktert, egy rosszul megfogalmazott sajátos gondolatot, valamit amit elküldtek és basszus, hogy hová vitte el a szél a napraforgó magját, ha a mosoly nyáron termett eget és kéket és tengert és az ég alján valami egészen durván halált, mert tudod ,hogy mégegyszer nem látod. Őt amint ott fekszik és rád vár, az ég a földre fekszik, megmozdul megremeg és a test a messzét maga alá gyűri. Így születik sárból, elodázott, csúszómászó semmiből valami egészen összetett. Életszerűség én azt hiszem.
Aztán megint itt és megint ott, csigák a pók alatt, az meg szőrös potrohával a födémen és a plafon alatt és nem kell ,hogy hintázzon a minden. A csiga boldog és a póknak ezt kell hogy elhiggyem, hogy ő mindent látott és tud, és nem véletlen szövi hálóját, nem véletlen csúszik úgy, mint egy megvetetlen ágyba eső elázott idegen, rossz tüdővel, vizes szívvel, jeges hittel...
