Sáros lett tőle a cipőm. Átázott. Éreztem,hogy hideg, hogy vizes. Esett, rohantak mellettem. Hirtelen zápornak látszott. Lassítottam, nem volt fontos. Az idő, mindegy. Mint egy felrúgott hangyaboly, olyan lehetett felülről a város. Én a buszmegállóm felé sétáltam, mint szokásosan. Azon járt az agyam, hogy hogyan tovább.

Mindenki ismeri az érzést, milyen is az a teljesen szabad, kötetlen lét. Általában rövid ideig érezhető, nem tart sokáig és csak pillanatok maradnak meg magából az érzésből is, de aki tudja értékelni a szabadságot annak a legjobb dolog lehet.

Egyszer buszon. Az a tipikus utolsó tanítási nap után haza és nyár. Teljesen tele a busz, tavaszias még a nyár, épp hogy elért minket, de már sok izzadt arc tapad az ablaknak a buszajtónak. Valaki elhúzza az ablakot, kiüvölt és nem is értem ,de nyár. Azt hiszem ezért kötöm össze a szabadsággal a nyarat.

Most tél van. Felnézek és a barázdált szélű felhőkön csak szürke árnyalatos színátmeneti térképek kuszaságát látom. Mintha magát az emberi fantáziát is negatívan befolyásolná ez a nyálkás, vacak idő. Halott. Átmenetileg az egész.

Aztán leszálltunk a buszról és mindenki szélnek eresztette magát. Én rohantam haza, emlékszem rá, mennyit ábrándoztam róla. Én oszthatom be az időm, amit persze sohasem tettem meg ezelőtt. Én rendelkezhettem magammal, ezt képzeltem. Illúzió.

Most is ,talán ugyanarra a buszra várok, ami évekkel ezelőtt pont azon a napon hazavitt. Most szakad az eső, átáztam. Azt hiszem fázok is picit, de a lényeg az, hogy nincs jókedvem. Szabad vagyok. Én rendelkezem magammal, szinte teljesen. Szinte, ez a szó zúzza össze az illúzióm. A kötelességek és az ,hogy nem lehet poénra venni az életet, mert akkor az is úgy tesz velem, mindez benne van ebben az apró szóban.

Nyarat szeretnék, újból. Vagy így vagy úgy, de elég volt a didergésből.