csöndablak

Fentről indul a téma, egy kéz arcot tapogat és a néha visszafelé indul oda, ahonnan elindult. Pici arc simi, aztán széltépős, várakozós arc. Láz gyötri belül, az ereiben érzi ,ettől olyan furcsa ez a pillanat. Gyengének lenni, le és kifordult belsőkkel csak úgy, hogy nyugodtan és feszültség nélkül? Nincs gond, nincs negatív báj-mi van most még pár percig és a városon krosszolunk amíg az idő engedi. Ez meg az, kocsma itt és ott, a város szép éjszaka, a part csodás, a radó még jobb, de a legszebb az, amikor nem figyelsz és maga az idő kapcsolja rád a pilácsot, így jön fel a Hold, meg a csillagok és búcsú nélkül hagy ott feküdni a rakparton a nap. Kicsit figyelmetlen, ha korábban indul elérhette volna. Ha korábban. Mérlegel, szavakkal játszik, gondolkozik és elkergeti. Nincs erre, már nincs szükség arra, a mi lett volna ha, hát igen, az csak elrontja a szépet. Ezért lett neki nappal, ezért lett neki szép a város, pedig hideg van és ózsdi falak között emberek bújnak előle. Ki az aki a cidrit tartósan szeretné? Lezárul, nincs tovább gondolás. Fölösleges és
megint, kószál ide oda a fejbe zárt gyermek valami ruhát markolászva kicsi kezében nagy szemekkel a világra nézve. Ő nem tesz fel kérdéseket, csak megy ide és oda és így vagy úgy, de megtalálja azt amit keres. Alapvető emberi tulajdonságok vannak bezárva a kis fejekbe, amikkel ugyanúgy reagálnak, ugyanazon érzésekkel az élet dolgaira mint a hazug felnőttek. Ha ölelik, visszaölel, ha kezet nyújt elfogadja, ha simizik a búráját azt is bírja, de elég sokszor elfordul, elhúzódik hiszen milyen gáz már az, ha egy ilyen nagy embert egy másik babusgat.
Bámul ki az ablakon. Felszállt már, tizennel kezdődik, mindegy a vége. A cél elérhető innen is, onnan is. Magasan, nagyon magasan van tartva az a bájtos mosolyú, az a rózsaszín figura, az az aranyszívű te. Mosolyog magában, a várt váratlan lesz és leszáll. Ennyi az annyi, mégis csak jó volt az irány, jó volt a busz, jó volt, hogy panel és a választás. Durva lesz a holnap, kizárja gyorsan és felcsönget.
Amíg a válaszra vár, a kisgyerek a lábához lép. Fehér alapon rozsdaszín repülős pizsamában figyel a kékszemű és várja, hogy mi legyen.
Lenéz rá ő és mikor felcsendül a rezgő izgő mozgó akármi az ajtóban, már úgy lép, hogy a kis alak a lábába kapaszkodik és hatalmas vigyorral az arcán, komisz fénnyel a lélektükrökben semmivé válik.
Felnövünk, lassan felnövünk és minden ami elmúlik tapasztalat lesz. Lépeget a lépcsőn, egész magas az a pár lépcső.Egyszercsak fejetlen csirke ugrik elő az egyik sarokból és felfelé fut a lépcsőn az ő lábai között vágva le az utat, hogy gyorsabban, hogy biztos elérje a véget, eközben persze vérrel fröcskölve tele mindent, fantázia foltokat hagyva a fordulókban, a falakon ,a kabátom szélén.