Egy szer volt, hol nem volt és elfeküdtünk tőle. Mind ahányan voltunk, felhőket néztünk, párologtattuk őket. Nem is hittük volna, hogy létezik ilyen, mikor a szakállas figura elénk nem lépett és úgy nem tett, mintha ő mindent tudna rólunk és úgy elszédültünk, hogy nem is akadt más rajtunk kívül, aki ott maradt volna, ahol a fű lelapult hátunk alatt.

Zöld mezős kis falu, vakondtúrás házak, közötte sétáltunk és mindenki ránk bámult, nem láttak még ilyet, hogy valaki ide csak úgy, álom útján tévedt volna. Vala jött a szakállas fickó, azt sztorizta az apró nép, apropóból persze és mellettem sétált míg én az őszt követtem szemmel, hogy hogyan megy előre. Kezdett jókedvem lenni, vigyorogtunk többen. Nem láttam még ilyen szépet, kezdtem magamra lelni ezen a tájon és azok a fák, azok a virágok! Nem hittem el ezt az egészet, pillanatok alatt órákat csevegtem szép lánnyal az egyik domboldalban fekve, míg egyikünk egy másikat pitypanggal kergetett éppen fasor mögé bokor irányt. Szép napok jöttek, csodálatosak naphosszat csak fekvés és bor és pipaszag fogadta az estét, ha az öreg visszatért és furcsa mosolya mögül füstkarikákat szórt át az ég határain túlra.

Ketten ültünk aztán, hátat földnek vetve, pont úgy mint mikor a panoráma megérintette a kezem és rámvetette magát, pont mikor az álmom valósággá vált és száműzött magától, önmagával egyetemben. Az öregre gondoltam, milyen jó a dolga. Otthon fekszik, unatkozik, felkerekedik, pereputty meg minden és eljön ide. Mi csak turisták vagyunk itt, tájon ülő mindenélők, azaz mindent felélő ábrándozók, de ő, ő aztán e világ végén az úr. Rajta járt az agyam aztán elfelejtettem, hogyan is tovább, már nem is kerestem kiutat, nincs itt intrika, nincs hazugság vagy más realitásbeli romlott hajlam, ez csak élvezet és egy utcás ingatlan két kijárattal teljesen ingyen, folyton nyitva nekünk. Így teltek a napjaink, rohangáltunk, ettünk, ittunk egymást vagy mást kergettünk úgy éltünk, ahogy a lusta királyok, ha önellátóvá vált a társadalmuk ,amit igazgatni kéne.

Aztán egyszer, egy esti napon, mert már két naptári óra biztosan eltelt velünk, míg a sötét csak úgy jött, hogy fény nélkül éjszakában ,ittasan na, akkor az öreg elénk állt csöndesen szólt hozzánk.

'Lassan véget ér az éj, ez az álom, köztetek nyugovóra tér és ti lesztek ébren ezentúl. Egyszer újra eljövök értetek, de most ,hogy letelt az idő el kell, hogy köszönjek veletek, tőlük.' Körbeintett és hirtelen ott lett a népség, az itt élők, a szépek, a gyönyörűek kikbe minden nap megérte újra beleszeretnünk.  Közelebb léptünk, ki ki a párjához, ki többhöz, ki egyhez és míg búcsúcsókot leheltünk megszűnt a világ körülöttünk.

Felébredtünk.