Valami egészen furcsa szaga lett a pillanatnak, mikor a lépcsőház ajtaja becsapódott mögötte. Futás közben igazította meg magán az inget, a nyakkendő már benn marad, már mindegy. Teljesen mindegy, a düh szaga színezte a nikotin szín vakolat alól leskelődő kopott, szürke foltokat. Az övé. Tehetetlen harag, az elmúlás ellen zúgó, néma gyűlölködő mozdulatlan semmi. Ez volt a lelkébe ültetve,mint az a virág, az a megkerült liliom, amit át szoktak lépni, miután kikelt.
Pár perccel később már a buszon ülve néz, bámul kifelé. Nyugalmat erőltet magára. Gondolkozik.Még pár megálló. A lángok lassan leülnek. Mintha elfogyna alóluk az éghető anyag vagy az oxigén lenne kevesebb hirtelen a bőr, az erek alatt? Ki tudja mi játszódik le ott belül? A parton álló néma alakok cigicsikkeket gyúrnak el ,amit a szél aztán a folyóba söpör. Látja maga előtt és már el is döntötte. Más irányba lesz a tovább, más látta, hogy ő mit akar, más lesz az, aki azt mondta, hogy szétszórt, magába szaladó szavak embere, valaki azt , hogy nem lesz semmi belőle ,hogy céltalan.
Már sétál. Messziről néz, megáll és bámulva ámulja a csöndesek arcát egy kerítésen túlról. Cinikus volt, képzelgő. Máshol jár most, sajnál, bánkódik, fáj valami ott belül. Megfoghatatlan, mert nincs ok, nincs indok, nincs okozat sem, vagy mégis? Van. Úgy néz ki hogy van, mert a láng ,bár más színnel de pislákból felharsányulva új életre kelni látszik egy másik érzelem tetemén. Az okozat a sajnálat maga.
Hazafelé indul, sűrűbbek már a fák. A lombok elitták a felhők reszketeg sugarát és ő fekete falon sétál a világ hátán ,az ég nyakán az arc felé úgy, hogy szemben már a horizont. Elfordult az illúzió tőle, a rohanásban elszakadt az ing és a nyakkendő nem bánja már hogy otthon maradt. Biztosan örül, hogy nem szakadt bele a fekvő pózba, amibe a fehér, a gombos tönkrement. Az arc elégette, mert a Nap nem tűri ,ha túl közel ülnek a tűzhöz. Elfekvő, szenes ,halott gyászol most okozatot, fekete falon, felfelé a világ lapocKáin...
