Halkan koppan és szája peremére csúszik a hab. A korsó bambán bámulja az előtte ülőt ,aki éppen kérdőn néz felfelé szimulálva a nemértést. Később már mindegy lesz a sörnek, a korsó kiürült és csak hab maradt az aljában semmi más. A most szikrát csettint és lángra lobban. Szemöldöke felé szalad a nyelv és vörös fényekéjével ráncokat húz a homlok határai közé. Pár pillanat alatt eltűnt és csak a füst száll felfelé ,hogy része lehessen a plafon alatt úszó áttetsző, de lassan áthatolhatatlan légneműnek. Mélyre szívja aztán, megérdemli. Jóttesz, nyugodtságot ad, magabiztossá tesz és így hazudik az agy a szellemnek. Mert a léleknek fáj először a test és míg az agy odébb teszi a tények polcán a fájdalmat, addig pár grammnyi valótlan valósan szenved. Még egy slukk aztán a hamutál szélére kerül a koporsószeg. Leginkább egy hiányos fogsorra hasonlít, egy lyukra amiből egy zsarátnokpöttyös piszka lóg kifelé.
Kinek a gerenda, kinek a tűhegy ,minek a fokán átlépni se gazdagon, se szegényen nem megy. A szabályokat lefektették, gondolja az elme és kezében újból ott a karikavető,tűzjelzősirató miniatűr filozófiagenerátor. Gyűlölj és vess meg, gondolja még és szemezni kezd a véggel. Hamuzás és frusztrált közérzet követte rossz előérzet jelentkezik. Egy szám szól fölötte ,mindjárt történni fog valami és ez egészen biztos. Most kezdődött vagy mindjárt véget ér? Hol jár ,hol jársz most? Itt áll mellette. A cigi meghalt, a kéz a zacskóért nyúl és törött ropivégek lógnak a száj széléről. Nincs különbség, legfeljebb a só harmóniát szertezúzó fertőtlenítő hatása ,kalandozik el és pillanat alatt leomlik a hatalmas Babylonnak megdönhetetlen falai előtt a képzelt Karthágó végtelen nagysága, míg a rómaiak éljenzésébe beleszakad egy egész generáció szabadsága.
Kapcsol. Szem sarok. Jobbra fel. Dübörög. Hallgatag. Ropogtat. Lenyel, pillant ,pörög, süketül pörög és még mindig durván tizennégy ütemmel vagy hatvannal változatlanul szakítja szerteszét a dobhártyát a szív kalapácsa, mikor az üllő közé vér kerül. Változatlan, mozdíthatatlan, megkerülhetetlen. Egy fogalom.
Egész jól megy.Még mindig úgy, mintha komolyan venné. Gyakorolná és learathatná azt a termést, amit nem az ősök teremtettek és hagytak volna a génekben. Nevetséges, hogy valaki komoly erővel, munkával megteremt magának egy egszisztenciát és a fia vagy a fiának a fia azokat a kialakított képességeket képes úgy kamatoztatni, hogy tudattalanul, csak a gének miatt. Sikerült a passz és rövid úton a második láb alá szorul a sárga bogyó. Feszeng. Játszani akar. Nem megy. Koncentráció nulla. Mint mindig. Hallja a saját gondolatait ,pedig nem mondta ki. Nem mondta neki senki, hogy ezt tanulni kell. Nem mondta neki senki, hogy küzdés nélkül nem megy. Pedig küzdeni kell. Leírták, hogy küzdve küzdj és bízva bízz, vagy valahogy így, de ez is csak puszta viszhang egy folyosón ,ahol már szinte az összes ajtót becsukták. Zárt térben pedig jobban kopognak az ilyen elejtett hangok. Bocsánat. Aztán koppint, csattan, elhúz, megint csattan és a puffanás végigszántja az asztalban a fémtálcát. Hátjó, akkor parabogyó.
Fent az égen vánkosára feküdt a Hold és magára húzta rolytos takaróját. Tiszta szívű szél szól a sétálók felé és mintha azt súgná ,szeretni való a szerelem egy ilyen tavasz alkonyán.
