Mély most a semmitevés ,aztán pontok kezdenek gyülekezni a ferdén fekvő üveglapon. Az eső cseppei hullottak és most a tetőablak hátán végigcsúszva szánkáznak alá az ereszcsatorna felé. Ő megállt pár pillanatra és csak nézett felfelé. Én egész máshogy képzeltem volna el, ha még nem láttam volna. De ő csak bámulta a csodát, a megszokottat, az eső kopogó zuhatagát. Arra gondolt, hallottam magamban amint eldönti, egyszer reprodukálni fogja a természet csodáit. Mosolyogtam magamban vele, elfolyt az üveglap és láttuk magunk előtt ,ahogy beszállunk a zuhanyrózsa alá egy kitépett szélvédővel és míg megnyitjuk a csapokat alulról bámulni kezdjük alkotásunkat. Hallani kezdjük az ismerős zuhogást, az apró pontokból összeálló egyöntetű zajt, ami egy gyermeknek ijesztő és izgatottságot kiváltó tényező lehet, míg egy felnőttnek bár egészen más, de mégis sokkal kevsebb ,üresebb.
Az átlag ember általában nem áll meg az ablakban és nem kezd el kifelé bámulni. A normál ember elhúzza a függönyt vagy csak egyszerűen bekapcsolja a tv-t és elfekszik a nappaliban arra várva, hogy véget érjen az égi háború. Az óvatosak persze ,előfordul hogy kikapcsolják az elektronikus berendezéseket és miután a konnektoroktól megszabadították az elosztókat könyvet ragadnak vagy pimpongütőt és kihasználják a kényszeres szabadidő adta lehetőségeket.
Mi az ablakban álltunk. A film rémlett fel előttem, ahol valaki azt csodálta, hogy hol alulról, hol oldalról, hol pedig szemből esett az eső. Mosolyogtunk rajta, kitaláltad a gondolatom és mikor erre rájöttünk elgondolkoztunk ezen az adományon. Megragadni egy belső szépet ,olyan mint összekötni két darabot, két olyan lélekfélét. Magadhoz láncolod és nem veszel tudomást róla, hogy milyen barázdák vannak rajta. Majd csak lesz valahogy. Elég komor lettem, mire befejeztem a gondolatmenetem. Megsimogattuk az arcunkat aztán hozzáértem az üveglaphoz és kirázott a hideg.
Két ököl jelenik meg. Két acélos, ha úgy tetszik elpusztíthatatlan behajlított ujjú kézfej egymással szemben. Bütykök vannak rajtuk és ha összetoljuk láthatóvá válik, hogy összepasszolnak e. Ha igen, akkor nem kell lánc, nem kell kötél, egyszerűen ott maradnak egymással szemben, természetesen zárva és nyugodtan. Nem szabad ,hogy kinyíljanak, nem szabad ,hogy láthatóvá váljon a tenyér és annak erezete. Zárva kell maradniuk, vagy egyszerre ,ugyanúgy kell mozdulniuk. Egyik sem tehet olyan mozdulatot, amit a másik nem képes megtenni. Nem mutathat olyat, amit a másik nem tud viszonozni egy ugyanolyan másfélével. Nincs két ugyanolyan ököl, tehát jobb a mozdulatlanság ,ha a két rész egy akar maradni.
Hátrasétáltunk. Sötét volt, pedig a délután rolóit még nem húzta le az este. Azt kérdeztem tőle-Van szerelem első látásra?-Még ki sem mondtam már mosoly húzódott végig az arcomon és zavarba lettem. Nem volt célzó jellege ,de nem is vágott témába. Ha szakad az eső egyszerűen több a megmagyarázhatatlan kérdés. Valaki ezért olvas inkább, ahelyett, hogy fölösleges dolgokon gondolkozzon. Emlékszem még a válaszra, mert valahogy úgy szólt, ahogy én is sejtettem. -Szerintem nekem nincs, de ha annyian írtak már róla, miért ne lehetne?
Később egy óriás plexi alatt feküdtünk. Jobbra ég, ballra ég, felettünk csillagok és egy réteg ami felfogta a magasból aláhulló szél elhordta cseppeket. A zöldben hanyattdőlve nyugodtan lélegeztük be a megtisztult levegőt és gondtalanul párologtattuk a csillagokat ,amíg a ragyogás fel nem bukkant a horizonton túlról.
