Egyszerűen nem találok szavakat erre az egészre. Feltéve ha egészen őszinte akarok lenni. Mert ugye ha csak közelíteni akarunk vagy egyszerűen csak kell valamit végre mondani, valamit magunknak vagy másoknak akkor nincs gond. Legalábbis nem a szavakkal. Abban az esetben egy pillantra átpártolunk egyik oldalunkra, választunk egy pedált és beletaposunk, vagy egy sikkes mozdulattal átlendülünk hintalovunk véletlenszerűen szimpatikus oldalára és már előttünk is van egy kényelmesen szűk kifejezés és érzelemtár amiből nyugodt szívvel gazdálkodhatunk, és a végén megveregethetjük saját vállunkat vissza ülve hátunkon lévő nyergünkbe, - igen, megint sikerült. Az hogy mi is igazából az, az már nem is érdekel. Részletkérdés, és nehogymár magamban netudjak globálisan gondolkodni. Engem fejtsenek meg mások arra nincs időm. Nemde.
Azonban ez már ugye egy másik szituáció. Ha őszinték akarunk lenni. Illetve így talán ez nem is igaz mert a jelentéstartalom gyilkolja azt amit ki akarok fejezni. Szerencsésebb lenne esetleg a pontosan kifejezés. Igen... mit is mondjunk akkor amikor pontosan akarunk kifejezni.
Nemtudom.... Ez, vagyis maga a pontatlanság a pontos válasz a kérdésre amit senki nem tett fel. Már úgy ánblokk. Mert persze részletekben ott rejlik a pontocska meg a görbe ami fölötte van, de amíg basznak rá tisztességesen megkérdezni, nehogy már fölöslegesen jártassuk a szánkat. Meg amúgy is... a végén még túl sok lesz a kimenő információ.
Tudjátok ez a dolog egyszerűen nem így működik. Szóval én szeretném, de tényleg! Még ha látszólag jól is érzem magam így, ás valóban kicsit nyugtat a tudat, azzal, hogy távolabb áll tőlem mint valaha, valahogy mégsem az igazi. Romantikus elvágyódás. Isten tudja... és most jön ugye a szokásos szófordulat: csak nem vagyunk beszélőviszonyban. Hát igen.. illetve hát nem.
Én örülnék neki a legjobban, ha tudnám, még képes vagyok rá. Sőt, néha ott is van maga a hepöning csak aztán úgy elillan mint hideg zuhany alatt a merevedés ... pardon. Így aztán illúzióvá válik mindaz amire hőn áhítunk mindannyian, hogy aztán ott maradjon a megállóban amíg én felugrok egy menetre sárgaszöcskézni.
Fogalmam sincs mint kéne még, vagy lehetne még tennem. Vagy hogy úgy egyálntalában kéne e tennem valamit, vagy csak várjam, ahogy az egyre növekvő, most még illúzióréteg olyan neurointeraktív szimulációt váltson ki, ami végül a kifejlethez vezet. Vagy nevezzük inkább befejletnek.
Probléma? Ugyan.. sosincs, nem is volt. Csak generálok, hogy legyen mit megunni, megsiratni, megvenni, megtanulni, kidobni, előásni, megerőszakolni, elhanyagolni, álmoba ringatni és végül fejben megoldani. Felpakolom az elmém egy kispolcra. Megyek, álmodom valami perverzet, és soha többé nem veszek lottószelvényt. Még ha hoztok sört, akkor sem.
