-Szereted?
-Nem tudom. Talán.
-Ez nem válasz.
-És?
Edénycsörömpölés, a megszokott konyhai zajok. A lány a szekrényben matat, a fiú mögötte álldogál, nem tud mit kezdeni magával. Arcán ezernyi érzelem, talán ő maga sem tudja, melyik lesz majd az uralkodó.
-És engem? Engem szeretsz?
Szilánkok lökődnek a szekrény oldalához, ahogy a boldogult pohár felismerhetetlenné zúzódik a padlón. Megjátszott-ijedt sikoly, halk mentegetőzés, majd lábdobogás, ideges mozdulatokkal sepreget a lány, közben türelmetlenül rázogatja rövid haját. Megszokásból teszi ezt, amolyan pótcselekvésként. A fiú pedig áll tovább, homlokán kérdőjelt rajzolnak az árnyak. Hamarosan ismét visszaáll a rend, s a kis kezek ismét a szekrénybe merítkeznek. A következő pohár már megússza, s a ház néma csendjét először vízcsobogás, majd halk nyeldeklés zavarja meg. A fiú torkot köszörül, lelki szemei előtt képek peregnek, emlékek és vágyott jelenetek váltakoznak.
-Nem válaszoltál.
-Tudom.
-Fogsz?
-Nem.
Csend. A fiú nézi a lányt, a lány pedig a fiú mögötti tükörbe bámul. Nézi, nézi a tükörképét és mint máskor, most is legszívesebben hozzá vágná, ami elsőként a keze ügyébe kerül. Aztán valami mégis megszakad benne. Elfordul, dúdolni kezd, miközben szép lassan körbejárja a helyiséget. Mintha nem járt volna itt ezerszer, úgy szemlélődik. Mondana valamit, de végül csöndben marad. Érzi, hogy a fiú vár valamire, de ő nem tudja megadni neki, amit akar. Ezúttal nem jár a kedvében, s nehezére esik elnyomni a bűntudatát. Képtelen úgy tenni, mintha nem történt volna semmi. Mutatóujja lopva végigsiklik a csukló hegein, felidézi az arca felé száguldó kéz vonalait, a vér ízét a szájában, a hazugságokat otthon.
-Elmész?
-Igen. Végeztem.
-Én se szerettelek soha, ribanc!
-Tudom.
