Tisztultan állok a múzsa előtt. Az érzés távozott tőlem most, hogy kiterítve fekszek itt előtted. Elhagytam a bőröm, elveszett tőlem az ami semmivé tett ,így most épen, egészen vagyok egy olyan oltáron, amin nem mutatnak be többé áldozatot. Egy elhagyott Isten falai között fekszem és bőröm izzadt voltát beisszák a paplanok, párnák varrott testei. Álmot látok közben és míg szemem csukva ,érzem hogy távol állnak tőlem valós láncaim.
A csörgés még a fülemben cseng és tudom, hogy talán soha nem múlik el, de most álmodok egy létről, ami velem szenderül míg tudattalanul képzelem tudatom kezébe adva elmém gyeplőit. Vasparipa zokogja a súlyt alattam. Szétszakad az egész világ és a hangok nem búcsúznak ,míg én mindenkit eltemetek. Saját sírom mellett ölelem nekem hozott rózsáim és szellemem gyötrelme az örök létbe szenderült igazság, a nemlét borzalma, hogy e szerelmes valóság halál magára az értelemre ,mire kárhoztatott ez a néma, vak és értelmetlen kegyetlenség. Siratom a múlandóságot, a tiéteket. A sajátom bevégzi magát egyszer, de egész más a sorsom, nem hosszabb, nem szebb sőt nem is jobb ,mint a tiétek. Mégis más benne az ,hogy az itt az ott van akármennyire is érzitek, hogy az én az itt van. Az hogy látom az mindegy, elszaladni lehet előle ,de minek ha úgy is utolér?
Ifjúságunk most olyan mint egy kút. Tele van a zavaros víz titkos ajéndékaival és ahányszor a csörlőt aláengedjük megvillan a jövő varázslatossága, a kendőzetlen titokzatosság. Most fekete a vize, ha rá tekintek. Pedig kevés nyár jött még a télre, mégis látom, hogy pont olyan,mint a többié aki mérgezi a jövőjét. Egyetlen pontban sem tudom a világom megállítani, hogy kifordíthassam és azt mondhassam a bőr alatt nincs semmi féreg, semmi mérgezett alattomosság, ami engem is tönkretesz a jövőmmel együtt. Nincs semmi több, amit megvillanthatnék azért hogy egy percnyi világosság alatt ez az egész kirajzolódhasson annyira, hogy érzékletesen, szépen , a tőlem telhető tökéletességgel leírhassam. Nem látom múzsám tested tükrét kutam szemének arcában. Nincs az a lélek ,az a tükör az az írisz ,ami többet adhatna az én világom színeinél és mégis borzasztó ez a vakság amire ítélem ezt az egészem.
Kiterülve fekszik a test. Bebizonyította, hogy a gép ugyanolyan múlandó mint a test és a test bár nem több a gépnél nem is múlandóbb nála. Egyenlőségjelet tettem a meztelen és a nesztelen között, mert a lihegés, az izzadt testek zaja pont olyan ,mint két összeért momentum, két véletlen találkozott kérdőjel. Miközben ez a test öleli az enyém, arról álmodok, hogy az álmom véget ér és mikor felébredek lesz egy másik világ a miénket túl. Jó lenne már egy reggel, ami bevallott szerelemről mesél és még valamiről ,amit nem tud senki és én a mindenki csöndben tudom majd hogy létezik. Összeérünk most és látom a szemedben ,hogy várod hogy kivégezzem a betűket. Eleged van már belőlem, mikor bennük, szavakban látod magad és engem és minket és azt az egészet ,ami van és nem fikció. Azt akarod, hogy tegyem le a tollat és menjek, induljak indulatból ,inkább mint hogy itt feküdjek ez alatt Istentelen masina alatt, amit gépnek kereszteltek és mesék agyatlan majmának szavaival illettve többszörös személyként úgy nevezzek, mint egy élőlényt. A gép nem él, mozog. Mondták régen, éve volt és több mint éve, hogy a "megszületett a nagy mű yes, a gép forog, az alkotó relax" és mosolyogtunk a kreativitáson. Kapcsolódik itt egy szó, hogy relax itt zárom is.
Pont van most a borító és az epilóg közé ejtve, kérdőjel most minden illant pillanat és villámlik tiszta égen, hogy láthassam, elkúszott az a valóság ,amihez már nem tudtam volna ragaszkodni soha többé.
