Vörös pöttyök ha fehér papíron ezüstbe váltanak az én világomhoz szolgáltak mintául. Végignéztem ,ahogy festette. Meg sem állt, legfeljebb pillanatokig tartott ,amíg eldöntötte, hogyan is tovább. Érdekesek voltak a színek, hihetetlenek, ijesztőek. Sokszor annyira elmerültem a látványban, hogy el is felejtettem, hogy a két lábamon állok és egy művész válla fölött pillantok be az alkotás folyamatába. Nem ismertük egymást, el is felejtett ,ahogy becsuktam magam mögött az ajtót ,de én nem fogom soha. Az ismerős koppanás zajával a nyomomban rohantam le a lépcsőn és mosolyogtam. Elkönyveltem még egy rovátkát a falamon és lábjegyzetként kis postetet töltött ki a vélemény, miszerint sok szerelem létezik és egyiket sem lehet elfejteni. Persze törölni lehet, de nehezebb mint egy egzotikus, misztikus és természetesen új világ kapujában azt mondani, hogy rendben ennyi elég volt most forduljunk vissza.
Hazakísértem és reggel lett. Festő volt, igazi művészlélek egy olyan, akit erre teremtettek. Nem értettük meg egymást, de amint felébredt leült egy épp elkezdett befejezetlen mű elé és elkezdte lefesteni a szavaimat. Megformálta az égitesteimet, a füvet és a dombok oldalában az ágaikat a folyó sodrágban hűsítő fákat. Mindent, amit elmondtam neki, amit elmeséltem. Részegek voltunk és nem hittem volna, hogy emlékezett rá, hogy megmaradt benne akármi is belőlem, valamiből ami a részemet képezte.
A vállát simítottam végig és megcsókoltam a nyakszirtjét. Látszólag nem foglalkozott velem, de az ecset pillanatokra megállt. Nem gondolkozott rajta, tudta, megálmodta velem hogy mi hogy lesz. Ujjaim a tarkóját cirógatták aztán elindultak lefelé végig a gerincén a dereka irányában. Tökéletesnek tűnő alak egy reggel homályába vésve, mászkáló négy fal között bezárva a valóságba, amit az éjszaka illúziója hagyott maga után. Finom derékvonalán indultak el felfelé az ujjaim a vállvonal irányában, mikor megakadt a szemem a kép egy pontján. Ott állt egy srác a vörös ég alatt, a kék füvű réten, a kék lomboktól tarkított tájon, az örök alkonyatban és szürke szemével átszúrta a nyugalmat, amit nekem ez a kép mindig is jelentett. Szétfolyt a mimika az arcán, de a szem bogaráig éreztem azt az arany csíkot, amire azt mondták ,hogy generációs kosz a pupillám alatt és nem különc különbség ,ami egyénivé tehetne lelkem tükreit.
Mikor tudatosult bennem, hogy egyedül állok és nem fér el senki más mellettem, megállt a kezem és ezzel párhuzamosan az övé is. Észrevette amit én, vagy várta, hogy észreveszem ,amit sugallni akart? Nem tudom, hogy én gondoltam e tovább vagy ő nézett ki belőlem túl keveset akkor, amikor azt hitte, hogy nem veszem észre, ez az én világom és nem fér el benne senki más rajtam kívül. Ő így látta, szerintem. Ezt akarta megmutatni és felöltöztem.
Aztán a lábam alá csúsztak a terek és járdák kötötték össze a paplant az ágyammal. Hosszú volt az út, de hazaértünk. Magasabb tudatot kerestünk vagy csak visszavonhatatlan, magyarázat nélküli, valóságos és nem szintetikus örömöt magunknak. Minden egyes hétvége levágott egy darabot az egészből és élveztük, örömtől csillogó szemmel égettük a szenet a lángon azzal a tudattal, hogy utunk nem válik el sohasem.
Megizzadtam aztán és miután bezártam az ajtót, magamra húztam a magányom. Megcsókolt, segített letépni rólam a rámragadt ruhadarabokat és megcsókolta a szemem. Nem kosz, hanem egy vörös pötty amire rálépve belépett velem a világba, ahol minden stimmelt a vásznon, csak az ég színe nem és az én.
