Nyelték a szemek a fényt. Verejték csúszott az elme pillérein és a közvilágítás egyszerre szabadjára engedte a fényszennyezés kutyáit, egyenesen az ég felé. Megszédült. Pár pillanatra ,olyan volt mint egy hal a felszínen víz és emészthető oxigén nélkül. A dobogást hallotta csak, ami a füleiben zenélt a vérrel az áramban. Ismerősnek tűnt minden egyes csepp hangja, mikor az erek falának futva a súrlódás kialakította azt az egyértelmű és ismerős zúgást ,ami megszüntette a külvilág zajait. Megkapaszkodott.

Madárcsevej a fák között. Hirtelen, közel és távol mindenütt az a természetes nyugtalanság ami a reggelt köszönti, az lett úrrá az érzékelés határain belül. Pár pillanat így és a pupilla szembetalálja magát egy tájjal, az alant elterülő egésszel, a befogadható valóság egy parányi kockájával ,amibe egy festő, egy művész, egy érzékeny ember könnyedén beleszerethetne.

Magas fák körvonalazódtak előtte úgy, ahogy a filmen szoktak megjelenni lassan a megörökített dolgok formái.  Csak itt nem volt kamra, itt nem lógtak ekkor befejezett fényképek madzagokról, itt nem volt dolgát végző fényképész, csak egy befogadó. Tovább folytatódott ekkor ez a jelenés. Ecseteket ragadtak a szél kezei és naplementével a háttérben ellentmondásba ütköztette a természet hangjait a megrajzolttal. Sötétkéket kevert lilával aztán és az égre öntötte azt.

Az írisz eközben csak úgy nyelte a kavalkádot és könnyekbe burkolózott,hogy a hitet megtarthassa magának abban, hogy az álmok csak azért szebbek ,mint a természet ,mert bár az ember a természetből jött, a személyreszabott valóságot semmi sem körözheti le.