"Beborult délután állt aztán a hajnal élére. Csöpögött az eső és azt hiszem örök ez az érzet, ami a fülembe súgja ,hogy nincs tovább."

Végig a városon, az idő lábnyomait követtem a betonon. Elejtett rágók, a kövezet barázdái közé estek, belegyalulták őket a talpak léptei. Nem vakarja már fel senki. Tovább, az óra Celziusban méri az időt, nézem és megállok. Várom, hátha mozdul. Nem teszi és tudom, hogy amint elindulok és olyan szögből látnám hogy már mindegy lenne, átváltana.

Üres ilyenkor minden. Lelki szemeim előtt most is megjelent, ezért nem bánom, hogy mindig elfelejtem megörökíteni ezt az álmom, hogy reggel egy kihalt város üres főutcáján állva egyedül ,a földön ülve nézek egy órát, ami a celziusról nem időre, hanem Fahrenheit-re vált.

Felálltam onnan. Összeszedtem magam. Leporoltam a pólóm, a nadrágomról leszedtem egy barátkozó levelet és csöpögő esőben lassan, elindultam át a városon. Keresztbe kasul mehettem, most nem jöttek volna szembe apró világunk vak hangyái, de nem ám! Elmúlt generációk szellemei jöttek velem szemben és láttam rajtuk ,őket nem zavarja az sem ,hogy nem förmednek rám ha túl közelítek vagy ha keresztül megyek volt evilági testük szeles lelkületén.

"Hívj csak vaknak , de én becsukott szemmel is többet látok ,mint te egész életedben."

De elmaradtak mögöttem, elfogytak előlem és néptelen lett újra, mostmár a holtak nélkül is az utca. Megálltam néha. Volt időm és méláztam pár kirakat előtt, mikor fényképeket néztem. Szürke volt az ég, tükrözte az üveg és ilyenkor tűnt a fekete-fehér leginkább színesnek, nekem. Láttam az arcokon-tudom-csak elképzelem, hogy a fotózáskor, lehet épp egy mosolyért könyörögtek, vagy azért, hogy húzza már ki magát. Lehet beleéltem magam valakibe, a saját emlékeimet a másénak helyére ültetve, de újra ott ültem én is. Aztán vakuzott az időjárás, mennydörgött is csöppet és egy nedves pötty szétkenődött az orromon.

"Sós pálcára gyújtok, tapogatom a csikket, vajon van e rajta olyan sós-szem ,ami egy boldog időszakról mesélne, egy önfeledt tudattalanul is szép ifjúságról ahol mi önmagunkat megnyomorítók is otthon voltunk az egészségesek között. Összetört, mert elrágtuk-száguld az ész-mert nincs súrlódás ,ami akadályozhatná, nincs ferde butaság csak tiszta énkép."

Nézegettem a macskakövet is. Mindennek egyéni formája volt, pedig évek óta erre járok és szinte formára tudtam már, hogy merre visz az út, ha a kettős-híd felé kell sietni. Tudtam azt, hogy mikor hol, mi, kivel és miért. Ez persze talány most, hogy miért szakadt a nyakamba egy vasárnap reggel ez a sok befejezett pillanat, de hol jól, hol pedig nem jól szúrt, hogy itt mennyi minden megesett velem.

Mellkasba zártam azt hiszem. Futottam a soron, mert az órám elnéztem és keresztül szaladtam az utolsó téren a folyó előtt és nevettek rajtam a galambok, mikor kitűntek a számok a homályból és az elcsúszott egyes mögött az egyes háta nem egyenes volt, hanem a hatosé.

Volt még negyed órám semmit tenni. Pad hátára ültem és azon jártam fel alá, hogy milyen lapos is lenne ,ha elérnénk a szélét és leülhetnénk rá. Néztem a zöldek kék tábláját közben és bele tudtam volna veszni abba az ég-szín-kék semmibe ,ha a sárga csíkó nem jelent volna meg az út végén és nem rántott volna vissza oda, hol az utolsó pillanatban pattant fel a szemem.

"A két metélt i betű hazavisz egymás mellé állítva a párhuzamot és a konszolidált derékszöget. Otthon leszek, ahova visszakövethet az üldözési mánia kedvenc száma a kortárs bonyodalom iróniájának bús nevű utcájában, ott hol én vagyok hon ,mert ez az én nyitott ablakom ahol engem látsz ha azt képzeled létezem. "