Volt egyszer, hol nem volt az üveghegyen is túl, ott hol a kurtafarkú borzok egy olyan ház padlásán laknak, ahol a vízelvezetőből folyik az óperenciás tenger és ahol az egy száraz kanálisba folyik, na azon is túl egy végtelen felföldön lakott egy pásztor. Nem is volt annyira fel az a föld, inkább száraz, szikár és kifordult belőle az eke nyele, ha valaki szántani akart volna benne ,hogy kölest vagy búzát vagy más effélét teremjen neki. Ezen a végtelen tájon terelgette juhnyáját ez a pásztor és kereste a zöld foltokat, hol leporolhatta kiszáradt máját és megtömhette kiürült gyomrát egyaránt. De messze földön híres volt ám ez a pásztor és nem az éles szeméről, vagy a nagy nyájról amit terelgetett. Pedig akadt ott aranyszőrű borjú, meg bikanyakú telivér táltos birka is, de nem ezért volt híres a pásztor. Volt egy titkos hangszere ennek a pásztornak. Egy különleges pásztorsíp, amit egy éppen ellő brika lába szárából faragták a betyárok az ördög szavára. Azt is mondják, hogy különleges erővel bírt ez a síp és ha valaki játszik rajta, a nyája soha el nem tévelyedik és örök lesz a szerencséje az élet útjainak kereszteződéseiben.
Volt egyszer, hogy ez a pásztor a fiacskájával egy nyájat terelgetett kint a prérin és a kutyák hangjai verték fel a száraz kóró alól a kivénhedt tücsköket rágó szorgalmas hangyákat.Már hosszú napok teltek el, hogy elhagyták a falut, ahonnan származtak, mikor patadobogás köszöntötte az egyik nap delelőjét. Messzi alak, fekete subás, komor utazó jelent meg és kért meghallgatást a pásztortól. Mikor lemászott hatalmas lováról, már a középkorú pásztor is érezte a vihar ízét a szájában és hallottam a csöndes kopogtatást, ami a félelem szolgájaként köszöntötte őt, hozva a hírt a közelgő bajról.
Kezet nyújtott. MIre a pásztor kalapját emelte.
-Üdv kendnek-szólt a lovas aztán, hogy leültek a tábor tüze mellé és egyből alábhagyott a riadalom, ahogy elnyűtte a pillanatokat az idő és eltűnt a horizon szélén a Nap.
-Üdv kendnek is-Szólt a pásztor csendesen míg kis bicskájával egy apró szilfát hasogatott apróbb darabokra. -Mi járatban errefelé? -Kérdezte a pásztor, csak úgy a miheztartás, a megszokás és az illem szerint, amit nem a nyájban az állatok között tanul meg az ember.
-Hallottam ám a kend legendájáról.
-Nosza.
-Hát pár öreg cimbora összefut egy falu végi kis kocsmában és regélni kezdenek egy pásztorról délen, akinek van egy különleges hangszere.-A pásztor kezében meghajlik a kis szilfa és a fiúcska lassan besétál a nyáj közé. Bajt szimatolnak a vérebek is, odagyűlnek a pásztor köré és hangos csaholással illetik nemértésüket.- Egy hangszerről meséltek, ami nem csak hogy szerencsét hoz, hanem előhívja a holtakat.
-Vénasszonybabona-szólt a pásztor halkan és ujjai közt újra, nyugodtan kezdett a vékonyhoz hasonulni a szilfa.-Uram, nem kell ám mindent elhinni ,amit az ember hall.
A tűz fényénél kísértetieset villan a vendég szeme és most először kalapja karimája szélénél felnézve a pásztor tekintetét célozza meg vele. -De nem úgy van ám, ahogy azt kend hiszi. Többet tudok én!-Kiáltott fel és ijesztő gyorsasággal felugorva a tűz mellől ugrik hátra és tárja ki szét kezeit úgy, hogy a szelindekek is lélegzetvisszafolytva ugrottak hátra a pásztor mögött. A nagy ugatás közepette, csak a juhász maradt ülve ,békésen továbbra is a szilfát szedve szerteszét.-Tessék már, kendnek visszaülni a helyire, nem az úgy, az a kapkodás megrövidíti az életet, ez biza igaz.
-Hallgasson végig kend, most végig mondom. Atyám halálos ágyán esketett meg, hogy megtalálom azt az embert, akinél ott van a holtak furulyája, és én addig innen el nem megyek, amíg nem játszik nekem rajta!
A pásztor kezével előre mutat, oda ahonnan a vendég az előbb ,olybá tűnt számára, felpattant. -Üljön má ide le, nem úgy van ám, ahogy azt ő mondta.
-Hazugnak nevezi atyám? -Kiáltott erre az érkezett és kardjának markolatját kezdte jobbjával keresni övcsatjának balpartjától egy köpetnyire.
-Hova ez a siettség, má no. Ha nem lesz nyugalom, nem lesz ellés sem. Hosszú az út és ritka az aki megtalálja ,ha nyugtalanul alszik amikor eltűnik a horizonon a fényes arcú...Üljön el, nosza a fiacskám ott hozza a jó tejet, attól majd megnyugszik a vére.-S alighogy kimondta előmerészkedett a nyájból a fiú és hozta kis kucsmájában a frissen fejt tejecskét. Apjának nyújtotta ,aztán félősen félszemének sarkából végig az ismeretlent figyelgetve visszaindult a nyáj közé.
-Há no. Tegye ide magát, aztán elmondom, hogy mi az, amit félre hallott.
-De nem úgy uram, én azért a fütyülőért jöttem!
-Ejh..Igyon.-nyújtja a pásztor a kis kalpagot az úr felé.-Jót fog tenni magának.
Az úr pár percig még áll, aztán látva, hogy a pásztorba nem köthető a szúrós gipsz, nyugalmat erőltetve magára a helyére förmed ültével. Nagy csörgéssel elhelyezkedik és bár nem fogadta el a tejecskét, figyelmesen, csöndesen szemléli a pásztort.
-Nem ismertem a maga apját és ő sem engem.-kezdte a pásztor. -Bár a maga ábrázatjából annyi nem látszik ,mint az enyiméből én tudom magamról, hogy honnan jöttem. Ez a síp is onnan jött, ahonnan én. Higgye el nekem, ez a kis miaz több balszerencsét hozott nekem, mint jót és önmagában nem ér többet, mint egy lerágott kutya lába.
-Apám utolsó szavával azt mondta, hogy feltámasztja a holtakat. Hát hazugság az, hogy előhívhatom újra hamvaiból ,úgy ahogy ígértem?
-Balgaság olyat ígérni, amit az ember nem tud valóra váltani. Bocsásson meg kend, de hazudott maga és az apja is. Aki egyszer átlépett azon a kapun, azt biza senki vissza nem hozhatja onnan.
Dobogás hallatszik ekkor a távolból és a pásztorban megfújják a félelem kürtjeit.
-Hát bajt hozol rám?
-Bajt.
-Van egy titok amit nem tudsz.
-Tudok mindent. A hazugság jóllakatott engem, barátom.-Áll fel miközben kardját előhúzva szemét le sem véve a pásztorról, fogai között szűri a szavakat. Közben a harci ricsaj elérte a kétfás oázist, mi mellett eddig nyugodtak.
A fiú futva ért oda apja mellé és szólt neki riadtan, sápadt arccal.-Idesapám, ezek itt levágják az üstükét mindnek!
-Tudom fiam. Ülj ide mellém, legalább te ne nyugtalankodjá.
A fiú sápadt arcából kitekintő riadt borjúszemeivel, hol apjára tekint, hol pedig az diadalittas tekintetű idegenre.
-Fiam, igyál.-Szól és odanyújtja a még mindig csordultig teli tejeskulupot.-Nyugodj meg, már várnak.
-De idesapám, ezek itt elvagdosnak mindent!Hát mit viszünk a faluba, ha nincs annyi lábunk, hogy elbírjuk?
-Gyere fiam, danolj valamit, én majd játszok.
-De idesapám!-KIáltott a fiú és torka végében felbugyborékolt kis tüdejének édes verejtéke az idegen kardjának élétől.
A pásztor haragos tekintetet villantott és haragjában sípját kapta elő subálya szeglete alól. Szájához kapta egyszerre és minden bújával bánatával ,amivel a szél mossa szét a tavasz csíráit a száraz végtelenben, játszani kezdett. A pásztor köré gyűltek megbűvölten a betyárok és míg a fekete ruhás kardja szélét a fiúcska ruhájába törölte ,elkerekedett a szája a felismert borzalomtól.
Azt beszélik, hogy aki megszületik, az meg is hal egyszer. Ez bizonyos, mert a világ maga körül forog és mint a lapos tányéron a mélyet, ha jó húslevessel megmerik, olyan lesz a kettő között a Föld, mikor ez a síp megszólal és pár csepp a felsőbb világokból a laposra csöppen. Azt is beszélik, hogy mikor a juhász felnézett és bánatos szeme fiára tekintett, megnyílt a föld a betyárok alatt és az égről aláhulló lelkek régmúlt poraikba bújtak, mint az urak báljaikon mikor maszkok mögé rejtik magukat. Ezek a haragos szellemek, a juhász szemébe néztek és táncra perdültek a betyárok tehetetlen testeivel, hogy aztán az ég felé húzva őket belevesszenek a semmibe.
A történet szerint, a juhász aztán szépen eltemette a fiát, a levágott állatokkal egy sírba temetve őt. Egy könnyet sem ejtett, csak morgott maga elé. Ismerte ő is a mondást, hogy aki egyszer megszületik, az meg is hal. De öntörvényű volt világ életében és nem hitt soha semmilyen babonában.
-Látod fiam, ha nem nyugtalankodol most segíthetnél apádnak...