Arakhné fonalán játszik a rét és negyed hármat üt az óra. Leesett. A falról lefolynak a betűk és számokká lesznek. Rét nyílik a égen, a Holdnak udvarában. Kinyílt a rózsa, szirmokat hullajt maga alá, alattomban.
Kinyitom a tenyerem ,epilóggal kezdek. Egy srác keresztet körmöl a csikkre, drillt terít és az asztalon dohányt papírba teker. Szétesik a világ, szétcsúszik egy pillanat és barna lencsében lesz kék a reggel.
Vízbe gázol mélybe ér. Keres egy pontot ott lefekszik és a hasát süti a holdvilág. Féltékenyek a csillagok. Kifelé, kifelé. Indul és lapockába szúrt szerény szelíd tekintetet megcsapkodja a vörös ég. Lángolni kezd aztán a magyarok tengere és ebben az ijesztő szellemtáncban a világ végéig csapnak fel a fák törzsén a habok. Luccok és fűzek ölén kérget bont egy vidám szín, bordóba hasal, kékkel kevert sárga csempén.
Sötétben durvább a fénylő márványos kontraszt. Ujjak csavarják egyre a csapot és a görcs könyöktől felfelé erőlteti a zsibbadást. Nem oltja ki a fájdalmat, nem oltja el sohasem ,ne idd meg nem vígasztal. Nincs értelme már, a nyár itt ,ott fekszik már és a nyakad mellett válladon üdül veled. Nem kell ide már a pár, fölös a flöss és a király nem rajkodik, süllyed csak fullad és feledi a hirtelent. Emeled ,keresed, nézed, pislogsz és emlékezni próbálsz, ez játékon hadarni ,ehh.
Fent a tetőn lefolynak a percek, gombák nőnek alant, hallhatod, hegyezd és ne. Szójáték végén egy kép rémlik úgy, mintha lett volna valaha. Két tomport formáz a lámpa és a szemed előtt szemerkél a felhők nedvedző hamuja. Vele látok én és várok arra az arcra. Sötét a szeme, fekete a mindene és nem ismerem, ezért olyan komoly most ez a buszmegállás, mert hiába nyitnák az ajtót én intek. Nem stoppolok, csak ülök és nézek.
Addig táncolunk, amíg tart a nyár. Addig rohanunk, amíg szól a zajból az az ismeretlen hívó szó, az az ugrabugra új hullám, ami fűszert dob ránk örök ifjúkra, kiket majd életünk előbb felzabál, mint ízetlen kommerszeket.
