1.
Azzal az érzéssel feküdtem le,hogy az érzés nem múlik el. Az érintésé.
Aztán reggel, csak a hangot hallom. Valakinek a csengőhangja szól a fejemben. Ismerős, de nem moccanok meg. Úgy képzeltem régen és most is olyan, mintha minden alkotómra több tonna zsírt kentek volna és nem kapnék levegőt, nem tudnék a súlytól és attól ,hogy nem lélegzik a bőröm. Énsem.
De felváltja a fáradtság és a nyugtalan nyugalom, ami miatt még kicsit szapora a légzésem. Hirtelen rájövök, csörgök. Az én csengőhangom az. Néhány ügyetlen mozdulat és már az ágy mellett kepesztek és négykézláb trafálom el vállal az asztal sarkát. Megvan. Győzelem.
-Na mi a fet van?-próbálok harsány hangot erőltetni ,mosolyogni, áradozni. Nem hiába, jó volt a tegnap este márcsak a foszlányokból ítélve is.
-A cuccod összedobtad már?-Hallom enyhe recsegős háttérzaj kíséretében a hangot.
-Mer?...
Sosem értettem az ilyesmit. Miért kell valamit délelőttre időzíteni és miért mondom azt, hogy feltudok kelni délelőtt, ha délelőtt értünk haza. A telefon meghül a kezemben és kirázza a hideg. A földre esik és a lámpakapcsoló felé futok. Ez volt az az érzés, ezt nem akartam, hogy elmúljon. Az izzó fénye szinte kicsapja a világosságot a fejemből ezzel az éles fehér semmivel. Hunyorgok egy darabig aztán odalépek az ágy másik oldalához.
Valamiért megpróbáltam beágyazni. Megrázom a fejem. Lehet, hogy jobb lenne szépen átültetni minden egyes szám harmadik személybe. Vagy többes szám elsőbe? Atyaég.
Összeraktam a cuccom és kiraktam a lépcsőházba a korlát mellé. A táskám úgy nézett vissza rám ,mikor kinéztem fogmosás közben a nyitott ajtón, mint egy jóllakott jól beskatulyázott féreg. Tekintve ,hogy ma utazik a társaság jólenne nem megváratni őket.
Sok kérdésem lesz. Az első kettő arra fog irányulni, hogy hova is megyünk. Azért kettő, mert először fontos letisztázni, hogy mennyire aztán azt, hogy mennyivel. Nagyon kábának érzem magam és az ablakon kinézve már flasshatásnak érzem a fényszennyezést az égen.
Csörög és felveszem. Itt vannak és elment egy nap. Örülök neki, hogy nem csak nekem jelent problémát délelőtt felkelni.
A lépcsőházban szotyizok éppen. Kiürült piros Viceroyos doboz egy másikra fektetve. Határozottan jobban vagyok, csak bánt a tegnap. Jó volt, jó volt de most furcsa lesz találkozni. Ha időm lesz, leírom, csak most inkább agyba vésem, jó mélyen elrejtem magamban és majd előszedem, ha már úgysem látom értelmét. A legtöbb írás is ilyen, sokszor akkor sincs értelme, amikor éppen írod.
Este fél tíz. Közben megkajáltam és már dél óta nem gyújtottam rá. Voltam lent ,de a kapuban úgy látszott ,hogy esik így nem mentem ki. Néztem egy darabig a vaskos ajtók ablakán át a világot és azon járt az agyam, hogy ezeket a cseppeket ki szedné össze, ha valami értéktelen dologgá kristályosodnának ki, a leérkezés pillanatában. Aztán leültem a lépcsőre, azóta is itt támasztom a korlátot a táskám mellett és az a válaszom, hogy valaki biztos. Esőcseppekből fizetőezköz, ezt ha elmesélem...
Beállt a kocsi a ház elé. Áramtalanítok. Becsukom az ajtót. Magamra kapom a cuccom. Tisztálkodási cuccok, törülköző. Mosolygok. Másfél hétre ruhák meg sapkák és kabátok. Hálózsákot is szereztem. Csomagoltam még egy kulacsot, meg két tányért csavartam bele egy rongyba evőétkészlettel, csak hogy ne törjön össze. Naptej?
-Csá...valakinek nincs nokiás töltője ,mer nincs kedvem visszamenni...
