4.

Az első két nap szétfolyt a naptárban. Nem tudom, hogy mi történt ,persze emlékképekből összerakott elképzeléseim vannak, de az tény, hogy egyedül kerültem ágyba ,miután hulla vizesen hazakeveredtünk. Az éjszakai fürdőzés nem poén, ha nem tudja az ember, hogy merre van a szállás. Másrészt úgy sem az, ha az a kevés ruha, ami a nagy melegre való tekintettel fedett valamit a szárazon, törülköző gyanánt nem válik be. Furcsa érzés volt, hogy nem aggódtam, olyan mintha levetkőztem volna, elhagytam volna valahol az egészet. De a visszatérésre visszatérve, nyitva volt az ajtóm úgy aludtam el vizesen belecsavarodva a még fel nem öltöztetett ágyneműbe.

Valami dobogást hallok,ami messziről szól. Jókedvű vagyok és vigyorgok rohanok valami felé. Mindenütt ismerős arcokat látok és bár éjszaka van jól kivehető minden. Hangfalak a parton végig és elszórva rendszer nélkül mindenütt sátrak. Kisebbek és nagyobbak, de alig férek el a ponyvát feszítő kötelektől.  Belerúgtam egy cövekbe, lassítok és látom hogy vérzik a lábam.  De célom van most, nem foglalkozom vele. Reflektorok fényében vagyok. Nem engem világítanak ,csak az fákról lezuhanó fénypacák dobnak mögém irdatlan árnyékokat. Azt hiszem ott vagyok, látom a sátrat.

-Mikor mennénk vissza?

-Vissza akarsz menni?

-Hát korán van már...

-Nem jó itt?

-Mondtad, hogy beleléptél valamibe...

-Nem számít, most jól érzem magam itt.

Sokan ültek a sátor mellett, sok ismeretlen arc. Be akartam menni, nem tudtam ,nem hagyták. Valaki kérdezett valamit, nem értettem ,de azt válaszoltam, hogy minek szedjem ki, ha minden tele van tüskével. Röhögnek és a lábam nézik, térdtől lefelé tiszta vér. Nézem én is, nem is fáj. Mondom nekik is. Megint nevetnek. Kicsit hátrább lépek, megszédülök. Megint ez a dübörgés. Olyan, mintha egyszer én követném ,aztán ő követne engem. Felváltva üldözzük egymást és nem láttam a végét, megint nem láttam.

-Mivan már szétszakad a fejem.-Üvöltöttem fél álomban az ajtó felé, amire határozottan emlékeztem, hogy nem zártam be. Miért kell ütni azt a szerencsétlen ajtót és megint egy befejezetlen kép. Nem tudom, ki volt a sátorban. Minta alapján nem is az enyém volt, de most már elég.

-Nyisd ki!

-Nyitva van...

-Mivan betéptél tegnap vagy mi? Eltűnsz hajnalban, bezárod az ajtód...

-Nem volt becsukva.

-De bevolt. Mi előbb értünk vissza.

-Izé, kit zártam ki?

-Engem.

-Bocs Greg, nem láttam a cuccod.

Az utána következő két nap valahogy úgy telt, hogy hol a nap elől menekültem, hol a folyamatos alváskényszerem elől. Lehet, hogy az éjszakai mártózás hatása volt, vagy csak simán taszítanak a hideg dolgok nappal, de egyszer sem mentem be a vízbe. Jó volt nekem kint szunyálni, fetrengeni két törülköző között. Mint később kiderült, bűntársam útközben levált, míg én a strandról hazafelé vánszorogtam egyedül. Megkereste a többieket aztán mikor megtalálta elmesélte a kalandját ,hogy hogy sérült meg a lába és hogy hogy lett vizes és természetesen azt is, hogy hogyan tűntem el. Furcsa volt a történetet mástól, máshogy hallani úgy, hogy én voltam az eltűnő alany. Jól csinálta, megvan bocsájtva. Amire emlékszem az úgy is frankó volt, amire meg nem azt hadd találja ki ő. Majd ha hazaértünk szépen kialszom magam és véget ér ez a kóros inszomniás állapot.

Hosszú strand volt. Szinte végeláthatatlan. Mindenütt léghajók és tornyok magasodtak a vízből kifelé és én ott feküdtem egyedül a partján. Közel mehettem volna hozzájuk, megérinthettem volna őket, ezeket az égig érő, felhőket karcoló létesítményeket. Szépek voltak csillogók, de megint az volt az érzésem, hogy van egy kérdőjel köztük és ez nem hagyta ,hogy csak gyönyörködjek bennük. Sétálni kezdtünk és ő fogta a kezem. A vízben lépegettünk és már nem volt sebes a lábam. 'Hova tűntél reggel?' 'Sehova, végig veled voltam'.